Révész Renáta Liliána: Meg kell tudni élni a visszautasítást
"Az empátiának van egy mértéke"
Minden egyes nap rengeteg szenvedést, fájdalmat látsz. El tudsz vonatkoztatni, ki tudod zárni a történteket?
Az ő fájdalmuk nem az én fájdalmam. Az a gyerek nem az én gyerekem. Azért, mert ő egy helyes kisfiú, én nem úgy kötődöm hozzá, mint ahogy az anyukája. Én is egy kedves kisfiúnak látom, és elkezd valamennyire közelebb kerülni hozzám, de akkor sem érzem ugyanazt a fájdalmat, mint amit a szülei vagy a testvérei. A munkánk minden órája arról szól, hogy emberek fájdalmait hallgatjuk. Alapvetés a mi szakmánkban, hogy az empátiát használjuk, de annak van egy mértéke. Az ő fájdalmát nem szabad összekeverni az enyémmel.
Mi segít vagy segített neked abban, hogy ezt a hozzáállást kialakítsd?
Nagyon nagy életszeretet van bennem: sportolok, szeretek utazni, színházba, moziba járok, ahogy csak lehet, élvezem az életet. Ettől sokkal meggyőzőbb a munkám. Nem szoktam klasszikus kenetteljes eufémizmusokkal beszélni a halálról: a halál az halál, nem elment, nem elutazás, nem elszenderült. Megmutatom az embereknek, hogy lehet erről beszélni, lehet érinteni anélkül, hogy összeomlanánk. Nem azért történik meg, mert szó esik róla, hanem azért, mert halandók vagyunk. Amíg élünk, nem szabad ezen aggódni.
Honnan ez a hihetetlen életszeretet?
Polcz Alaine-től (magyar pszichológus, a Magyar Hospice Mozgalom, majd alapítvány életre hívója – a szerk.) ered az indíttatásom, tőle meg lehetett tanulni ezt a bizonyos életszeretetet. Nagyon szerette az életet és tudott is élni. Az egyetem végén volt egy munkacsoport, amiből egy gyászolókat segítő egyesület lett. Minden hónapban összegyűltünk, előadásokat tartottunk, könyv is lett belőle –így találkoztunk. Azt hangsúlyozta, hogy a halállal való foglalkozás segíti ezt a munkát, segíti az elfogadást. Ez egy paradoxon: az ember fél tőle, tart tőle, és azt gondolja, ha nem foglalkozik vele, akkor jó lesz. Pedig így sokkal nagyobb a félelem.
Mondhatjuk azt, hogy ő a példaképed?
Igen, de nyilván vannak mások is. Boldizsár Ildikótól meseterápiát, Kende Hannától gyerekdrámát tanultam, ők a saját szakmájukban nagyon nagy nevek, és rengeteg olyan dolgot lehet tőlük ellesni, amit később beépíthetsz a munkádba. Nagyon sok módszernek kell a fejedben lennie, és azt kell alkalmazni, ami abban a helyzetben a legnagyobb segítség.
"Nekem az a kihívás, hogy tudok rajta segíteni"
Ha már itt tartunk: milyen értékekkel, képességekkel kell rendelkeznie annak, aki a te szakmádban akar sikeres lenni?
Amikor pszichológia előkészítőre jártam, azt mondta a tanárom, hogy egy pszichológusnak tudnia kell beszélni a szexről. Ennek analógiájára, aki az én szakmámban akar sikeres lenni, annak tudnia kell beszélni a halálról és a gyászról; az nem lehet, hogy kerülgetjük, hogy lesütjük a szemünket, hogy sírunk. Az empátia is fontos képesség, emellett az is, hogy el tudom különíteni, mi az ő és az én fájdalmam. Ha együtt sírunk, akkor nem tudok segíteni, és a szülő elbizonytalanodik.
Soha nem történt meg, hogy elérzékenyültél egy szülő fájdalmán?
Előfordul, hogy elindulnak a könnyeim, de csak egy picit, a sírásig nem juthatunk el. Amikor az ember tanulja a terápiás munkát, akkor rájön, hogy milyen koncentrált figyelem kell hozzá. Amikor koncentráltan figyelek, az én érzelmeim nem kerülnek elő, hanem háttérben maradnak. Ha elérzékenyülök, tudom, hogy vissza kell térnem ebbe a koncentrált figyelembe. Nekem az a kihívás, hogy tudok rajta segíteni. Nem a fájdalmán töröm a fejem, hanem azon, hogy mit kell tennem ahhoz, hogy neki változzon az állapota.
Fotó: Femcafe/Debreczeni Zita
Oldalak
Hasonló cikkek
