Révész Renáta Liliána: Meg kell tudni élni a visszautasítást
"Rengeteg derű van bennem, mindig nevetek"
Voltak a szakmai életed során mélypontok? Hogyan tudtál kimászni a gödörből?
Persze, hogy voltak. Nincs olyan, hogy mindenki mindenkinek megfelel. Volt, aki nem fogadta el a segítségemet, hiába mondták az orvosok és mindenki, hogy én szoktam tudni javítani a helyzeten. Az illető vagy már előre szólt, hogy nem kéri a segítségemet, vagy amikor beszélt velem, utána mondta, hogy nem szeretné. Ez is egy nagyon fontos képesség, hogy a visszautasítást meg kell tudni élni. Úgy lendülök túl ezeken, hogy tudom, könnyíthetnék a helyzetén, tudom, mit kínálhatnék neki.
Most nézzük a másik oldalt: mit tartasz a legnagyobb szakmai sikerednek?
Már egyetemre jártam, és ilyen témából írtam a dolgozatomat - ezt tudta a könyvtáros is. Egyszer megkérdezte: „Te Reni, olyan vidám, kacagós lány vagy, hogy tudsz ilyennel foglalkozni?” Azt válaszoltam neki, hogy pont azért. Ezt azóta is így gondolom, hogy aki valamennyire ismer, vagy látott, az tudja, hogy rengeteg derű van bennem, mindig nevetek. Egy fél órán belül biztosan hallják a kacagásomat, bárhol vagyok. Ebből táplálkozik az ember ehhez a munkához.
Mit tanácsolnál annak a szülőnek, aki fel akarja készíteni már kicsi korban a gyerekét arra, hogyan viselje a gyászt, hogyan kezelje a halált?
Már akkor lehet róla beszélni, amikor a kicsi 3 éves. Fontos, hogy kérdezhessen, és hogy legyen valamilyen fantáziavilága az élet utáni életről. Nem szabad azt mondani neki, hogy a halál után már nincs semmi, mert nagyon fontos, hogy ő ezt elképzelhesse. A gyásznál muszáj, hogy legyen hozzá valami viszonyunk. Az iskolákban a tanárok is beszélhetnének erről. Sokszor kértek már arra, hogy az osztályfőnöki óra keretében meséljek erről a kicsiknek, de a szülők ilyenkor megrémülnek, mert azt hiszik, riogatni fogom a gyereküket. Pedig a gyerekek nagyon nyitottak.
Neked segítettek a szüleid abban, hogy fel tudd dolgozni a gyászt?
12 évesen váratlanul meghalt az apukám. Az anyukám abban segített nekem, hogy elmagyarázta: az apukámnak volt egy betegsége, ami nagyon megterhelte az életét, és neki ez a halál megváltás volt. Akkor nekem ez nagyon megkönnyítette a helyzetemet. Ha én szerettem őt, márpedig én nagyon szerettem, akkor nem kívánhatok neki további szenvedést. Az, hogy anya így taglalta ezt, nagyon sokat számított, és később segített abban, hogy ezt a szakmát választottam. Láttam, hogy nekem ezzel nem terhes foglalkozni, és sikeres lehetek benne.
Miben méred a sikert? Elismerésben, pénzben, esetleg boldogságban?
Nekem nagyon fontos, hogy elismerjék a munkámat, hogy értsék. Ha ez nincs, akkor nem érzem magam sikeresnek. Az is fontos, hogy amikről beszélek, az terjedjen, és minél többen tudjanak róla. Tudják, hogy a gyászon lehet segíteni, hogy feldolgozható, és ez nem vájkálás, nem arról szól, hogy a fájdalmat növeljük.
Mit gondolsz, milyen könyveket kell ismernie annak, akinek az interjú felkeltette az érdeklődését a szakmád iránt?
Polcz Alaine összes könyvét, de Verena Kast veszteségekkel kapcsolatos alkotásai is fontosak. Boldizsár Ildikó munkái nagyon jók, mert a meseterápia a női és férfi fejlődésben sokat segít, és a Farkasokkal futó asszonyokat sem hagynám ki; Clarissa Pinkola Estés megközelítése méltán híres. Muszáj szakirodalmat olvasni, mert nem ugyanazt kell tudnia egy szakembernek, mint egy laikusnak.
A jövőbeli terveiddel mi a helyzet?
Szívesen tartanék a szakmámban képzéseket, hogy az emberek legyenek bátrak, és csinálják azt, amit én. Szeretném továbbadni azt, amit összegyűjtöttem - akár gyerekeknek is. Drámacsoportokat, foglalkozásokat tervezek, remélem, megvalósulnak.
Ezt is ajánljuk
Sárai Rita egy baleset után került kerekesszékbe. Az örökké mosolygó, soha meg nem álló nőnek szinte mindent újra kellett kezdenie - de akaraterejének köszönhetően sikerült neki. Ma a Gördülő Tánccsoport vezetője, és boldogabb, mint valaha. Olvasd el a vele készült inspiráló interjúnkat!
Fotó; Leadfotó: Femcafe/Debreczeni Zita
Oldalak
Hasonló cikkek
