FemAnyu: Kiborult a másodikosom – Nektek hogyan telt az első hét?
Vannak családok, ahol életmentő volt a hétfői nyitás anyagilag és/vagy mentálisan, másoknak csak evidens. Vannak, akiknél szóba sem jöhetett, mások számára pedig helytelen. A köztes határok sem élesek, elmossa a világképünk, a személyiségünk, a hitrendszerünk, amik mentén végül eldöntöttük, hogy visszamegy-e a gyerekünk az intézménybe vagy sem. Könnyítést hozott oda, ahol a szándék és a lehetőség fedi egymást, másutt csak nehezített.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.
A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
Bennem nem volt sok kétség az itthon maradással kapcsolatban, mégis az éppen elég volt ahhoz, hogy megszorongasson, amikor a csütörtökről maradt tanulni valót próbáltam bevasalni a fiamon vasárnap délután. Mert az olyankor már nem játékos rávezetés, lelkes ismeretátadás, se támogató jelenlét. Hanem frusztrált küzdelem, fejmosás és tehetetlen düh, hogy nem tudtam több időt szentelni neki korábban, ezért szívunk most.
Meggondolatlanul arról kezdtem papolni, hogy most mi kell beosszuk a tanulást! Muszáj önállóan is számon tartania a feladatait, miután átbeszéltük, hogy mit fog bepótolni, amire emlékeztettem másnap is többször, utoljára meg 3 órával azelőtt, hogy este lett volna, ami nem tanulás idő egy kisgyereknek. De ő nem is kicsi! – futottam bele ebbe a paradoxonba.
Mintha nem lett volna elég, hogy a ceruzája percenként leesik, hogy a lap széle minduntalan felgyűrődik, ahogy az én idegrendszerem is, mert – és itt vétek ordas hibát – nem tudom nem magamra venni ezt a nyűglődést! Olyankor aztán felhorkan az egóm, hogy elrejtse a bizonytalanságom, és az asztalra csapok, hogy csináááld mááár!
Tudjátok, ilyenkor – vagyis ezután pár perccel – arra gondolok, hogyha a tanító néni csinálná ezt, fel lennék háborodva! Mondhatom, hogy nekem nem ez a hivatásom, de attól ő még az én gyerekem, akinek tisztában kell lennem a képességeivel. Ahogy a saját határaimmal is.
– Az a helyzet, kicsim, hogy ennél többre én nem vagyok képes ilyenkor. Ha elfogy a türelmem kiadok, mint egy eszelős, ami nem oké. Valószínűleg, most te sem vagy többre képes, mert a te hozzáállásod sem oké. Erre mondom, hogy nem hozhatjuk ilyen helyzetbe magunkat! – csak később nyílik lehetőségünk arra, hogy újra megbeszéljük a hogyant.
– Anya, én akkor inkább iskolába akarok menni! – szakad ki belőle.
Túl lőttem a célon
Keresem a szavakat. A jó oldalát annak, hogy még itthon maradhat, hogy semmiképp ne a vírussal riogassam. Tényszerűen közlöm, hogy még várunk pár hetet arra, hogy minél több szülő megkaphassa az oltást, majd próbálom kidomborítani, hogy továbbra sem kell korán kelnie, meg több idő jut a játékra... és itt elakadok „az előnyök” felsorolásában.
Megérint a felismerés, hogy ami tőle telt, azt eddig is megtette. Alkalmazkodott mindenhez, amit az elmúlt egy év diktált. Mi kell újra – sokadjára – megrázzuk magunkat, hogy átsegítsük még őt a következő pár héten. Hogy honnan lesz hozzá derűnk, könnyedségünk, alázatunk, bölcsességünk és hogy mi lesz azután, még nem tudom. Csak azt, hogy alig fér már el az ölemben ez a kisgyerek, kétség még sincs bennem, hogy elbírom, hát ringatni is tudom.
Leadfotó: 123RF.com Fotó: 123RF.com
Oldalak
Hasonló cikkek
