Keresztes Ildikó: Az embernek nem kell mindig boldognak lennie
Keresztes Ildikó nem mindig volt olyan önbizalommal teli, mint amilyennek ma ismerjük, fiatalabb korában, pályája elején még sok kétség gyötörte. Ennek ellenére hitt magában, így sikerült megvalósítania álmait. Az utóbbi években pedig az X-Faktorban mutatott utat a fiataloknak is, akik támogatásának köszönhetően ma már szintén sikeres előadóművészek. Ildikóval arról beszélgettünk, őt mi indította el ezen a pályán, illetve kik azok, akikből erőt merített.
"Azokért rajongsz, akik elérhetetlenek, akik olyat tudnak, amit te nem tudsz"
Van az életedben olyan valaki, akire példaképként, esetleg mentorként tekintesz? Vagy, ha most nincs is, volt?
Janis Joplinnak van egy új filmje, egy dokumentumfilm az életéről, amiben megszólalnak a barátai, zenésztársai, a tesója, vannak benne interjúk és koncertfelvételek. Igencsak hatással volt rám. Visszaemlékszem, hogy amikor igazán eldöntöttem, hogy mi leszek, ha nagy leszek, akkor ő volt az, akivel három évig keltem és feküdtem. Az amerikai zene volt, ami igazán megfogott, azon belül is a rock és a blues. Azt a korszakomat kaphatta el, akkor jött az életembe, amikor (mint minden fiatal) lázadoztam, úgy éreztem, nem ért meg igazán senki. Ez hatványozottan érvényes egy kreatív emberre. Mivel én egy későbbi generáció vagyok, ezért abból a woodstocki hippizmusból kimaradtam. De ez akkor becsípődött, hogy az milyen jó lett volna, akkor olyan fiatalnak lenni, és benne lenni abban a nagy amerikai zenészgenerációban. Aztán jöttek mások, Tina Turner, aki szintén meghatározó, Aerosmith, ACDC, Mr. Big, Ritchie Kotzen. Pink, aki szintén egy rocker csaj, csak ma rá kell húzni ezt a popos mázat, amit én nem értek. Magyarok közül is inkább a rockot hallgattam, ami a zenekarokat illeti: LGT, Piramis, Edda. Női előadók közül szerettem Katona Klárit, Kovács Katit, később Cserhátit. Voltak olyan közvetlen zenész segítőim, akik tulajdonképpen felfedeztek, kapcsolatba kerültem velük és dalokat kreáltak nekem, aztán bemutattak másoknak. A Kormorán együttes, vagy Varga Miki, Balázs Fecó, a színház részéről pedig Mikó István.
Előfordult olyan a karriered során, hogy legszívesebben feladtad volna?
Volt, bár én azt gondolom, hogy az is egy pályaalkalmassági valami, hogy az ember tényleg eljut-e odáig, hogy föladja, mert ilyenkor azt szokták mondani, hogy nem vagy alkalmas rá. Jöttek-mentek a hullámhegyek és völgyek, kezdő koromban volt nagyobb hullámzás. Most már évtizedek óta nem hullámzik nagyon. Az adott erőt, hogy mélyen tudat alatt hittem magamban. A felszínen kishitű voltam, ezzel pedig rengeteget hátráltattam a pályámat. Ez egyébként vicces, mert aztán az X-Faktorban pont azt tanítottam a fiataloknak, ha nem hiszik el, hogy meg tudják csinálni, akkor miért várják, hogy majd mások elhiszik ezt nekik. Nem tudok egy ilyen nyámnyiláért rajongani, aki „bocs, hogy élek” áll a színpadon. Azokért rajongsz, akik elérhetetlenek, akik olyat tudnak, amit te nem tudsz. Előfordult, hogy a közönség felé nem ment annyira a pályám, de azok az emberek, akiket én szakmailag nagyra tartottam és elismertem, továbbra sem adták fel, és nem azt mondták, hogy „Tévedtünk és mégsem vagy annyira tehetséges, mint gondoltuk!”, hanem inkább inspiráltak. El kellett hinnem, hogy ez menni fog. Mindig jönnek nehézségek, de át kell lendülni rajtuk.
Szerinted van olyan könyv vagy film, amit minden nőnek el kellene olvasnia, látnia kellene? Mi az, amit mindenkinek ajánlanál?
Kifejezetten olyan könyvről nem tudok, nem vagyok olvasós ember, mert nincs hozzá türelmem, inkább filmet nézek. Viszont az összes hollywoodi sztártól kezdve, a zenészeken át rengeteg sok életrajzi könyvet olvastam ki, mert tudat alatt kíváncsi voltam, hogy hogyan lesz a békából királylány. A legtöbb művész nagyon lentről és furcsa helyekről jött, kevés olyan van, aki ideális körülmények között cseperedett fel. Azokban, akik jó körülmények között nőnek fel, nincs meg a kényszer, hogy mindenáron meg akarják mutatni a világnak, mire képesek. Ezeket a köteteket nagyon-nagyon bújtam, most is nagyon imádom. Jelenleg a Piaf darabban játszom, így most olvastam el róla körülbelül a harmadik könyvet, de a filmet is láttam, illetve interjúkból igyekszem jobban megismerni. Imádom a filmeket, kutatom a jó filmeket. A filmek és a színházi darabok is azért készülnek, hogy tükröt mutassanak az emberiségnek.
Hogyan telnek a mindennapjaid? Könnyű megteremteni az egyensúlyt a munka és a magánélet között? Mikor szórakozol, hogyan kapcsolódsz ki?
Nem tudom, mivel soha nem éltem úgy, mint egy normális, hétköznapi ember. Szóval nem tudom, hogy milyen problémákkal küszködnek és milyen örömeik vannak igazán. Csak úgy nagyjából van egy elképzelésem, hogy egy normális család hogyan él. Hát én nem úgy élek! Nekem is vannak rosszabb időszakaim, amikor nagyon elfoglalt vagyok, csak a munkára tudok koncentrálni, és fordítva. Embere válogatja, ki és hogyan viseli el. Néha elfutok magam mellett, néha nagyon rosszul osztom be az időmet, néha egészen jól tudok sakkozni. Olyan szakmám van, amit szenvedélyesen szeretek, sokszor nem is élem meg munkaként. Már így szocializálódtam, nekem nem jelent gondot, hogy nem hétvégén megyek mulatni, én ilyenkor dolgozom. Inkább hétköznap élem meg, amit a normális emberek a hétvégén. Mivel a szórakoztatóiparban vagyok, sokszor akkor szórakozom, amikor dolgozom. Ott vagyok, fellépek, esetleg eljönnek a barátaim, a szüleim és akkor ott mulatunk. De az igazi kikapcsolódást az utazás jelenti. Hiszen folyamatosan figyelve vagyok, és van a világnak egyfajta elvárása felém, ezeknek az ember meg akar felelni. Sokaknak valamilyen szinten mégiscsak példakép vagyok. Ráadásul nő is, akitől a társadalom kevesebb dolgot visel el. Ez nem azt jelenti, hogy nem úgy élem az életem, ahogy akarom, de azért szeretek elmenni külföldre, mert ott aztán tényleg nem kell megfelelnem és viselkednem. Valahogy olyankor a testem és az agyam is elenged.
Fotó: Femcafe/Debreczeni Zita
Oldalak
Hasonló cikkek
