Agymenő blog - Ne bántsátok a Hópárducot!
Már épp lecsengőben van az Erőss Zsolt és társa eltűnése körül a hajcihő. Rengeteg hírt, véleményt, bejegyzést olvastam, néha azért kérdőn felcsúszott a szemöldököm.
Nyomj itt egy nagy
Tetszik-et és gyere
máskor is!
Sokkal inkább zavaró, hogy kevesen érték be annyival, hogy részvétüket nyilvánítsák, inkább önjelölt hegymászók lettek, a mászás szakértői 1-1 fotelből, hogy hol hibáztak... Nos, kérem szépen, 8000 méter feletti magasságban, -30 fokban egy meggondolatlan mozdulat is lehet hiba. Fogadjuk el a döntéseik, míg nem álltunk a legvadabb hegyek csúcsain és ne okoskodjunk.
A másik, a legfelháborítóbb, ahogyan a családja miatt támadják, vagy épp a családját. Sokak szerint önző és felelőtlen dolog feleség és gyerek mellett folytatni ezt az életmódot. Hmm... Lehet, mégis picit másképp látom.
Egyrészt Zsolt felesége pontosan ismerte férje szenvedélyét, sőt, ő maga is osztozott ebben. Pontosan tudta, hogy kivel köti össze az életét, hogy a „Hópárduc” ebben hisz, ez tölti ki az életét. Azzal, hogy ezt elfogadta, annak következményeit is. De ez rajta látszik, hiszen nem hibáztatja a párját, nem győzi magyarázni, hogy ez bármikor megtörténhetett volna. (Tehát nem érzéketlen, mint sokan gondolják.)
Fura, hogy ítélkeznek az emberek: rossz apa, rossz férj volt. Rossz ember az, aki nem szűnik meg önmaga lenni? Szerintem nem. Attól, hogy gyerek van, nem változik meg a teljes ember, csupán kiegészül. Ha soha nem mászhatott volna, talán valóban rossz apává válik, aki megkeseredetten, boldogtalanul ül otthonában, aki szárnyaszegetten mar bele a körülötte élőkbe. Egy ember így nyomordhat meg lelkileg. Jobb lett volna, ha ugyan 90 évesen hal meg, de terrorizálja a családját? Márpedig a szenvedélyétől megfosztott férfi képes erre akaratán kívül, intelligenciától függetlenül.
Éltem sportolóval és annyit azért tudok, hogy nem veheted el tőle azt, ami a lelkében él. Ezzel együtt tud teljes lenni, azzá válni, ami elrendeltetett. Aki egy ilyen embert választ, az a sok jó mellé kapja, hogy van valami, ami fontos, ami szükséges, ami elválaszthatatlan. Teljesen mindegy milyen sportot űz valaki szenvedélyesen, az időt, energiát, figyelmet von el a környezetéről. Ezt el kell fogadni, vagy más párt választani.
Nehéz elfogadni, de mindenki önmaga boldogságáért felelős és életünk nagy válaszútjainál mindig egyedül vagyunk, akkor is, ha közben fogják a kezünket. A házasság, gyerek nem jelenti azt, hogy megszűnsz önmagad lenni, főként nem egy férfinél... A párja így ment hozzá, így szült neki gyereket, hogy ezt tudta. Én sem kívánnék mást a páromnak, minthogy úgy fejezze be az életét, hogy az ő döntései tükröződjenek benne. A többit mindenkinek magában kell elvégeznie. a feleségnek, amit vállalt mellette és a gyerekeknek, akik egyfajta hős nyomán fognak felnőni.
.webp)
A nagyság mindig áldozatokat követel, nem csak attól, akit naggyá tesz, hanem akik kísérik az úton. Az olyan emberek mellett élni, járni, mint Erőss Zsolt felelősség és komoly döntés.
Azon pedig érdemes elgondolkodni, hogy ő ugyan egy hegyen lelt “nyugalomra”, azonban számos sportoló esik össze és hal meg a focipályán, Ocskay Gábor otthonában hunyt el, de még sorolhatnánk. Mindezek ember feletti teljesítmények, olyan áldozatokkal, amiket nem érthet meg, az, aki nem hozzájuk hasonló “szenvedéllyel élő” (én így hívom őket). Nálunk miért nem rikácsoltak a felelősségről? Pedig egyeseknél szintén előre látható volt a tragikus vég.
Egy szerető, megértő feleség, aki nem csak a gyűrűt hordja, hanem valóban ismeri a lelkük apró rezdüléseit és tudja, hogy nem kérheti szerelméért ezt a fajta biztonságot. Tehát tiszteljük meg őket, és most a feleségekre gondolok, hogy nem bántjuk a párjukat, akit szerettek, hogy elfogadjuk a döntésüket, miszerint “szenvedéllyel élővel” kötötték össze magukat. Ne bántsátok sem őket, sem a megboldogultakat. Az ő döntéseik, az ő életük… Talán olyan valami, amit kívülálló nem érthet meg.
Ugyan Petőfi Sándor verse másról szól, azonban a kezdő sorok mindenképp átgondolandók, talán, de tényleg csak tálan, így gondolkodtak azok az emberek, akik már nincsenek köztünk:
„Egy gondolat bánt engemet:
Ágyban, párnák közt halni meg!
Lassan hervadni el, mint a virág,
Amelyen titkos féreg foga rág;
Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál,
Mely elhagyott, üres szobában áll.
Ne ily halált adj, istenem,
Ne ily halált adj énnekem!
Legyek fa, melyen villám fut keresztül,
Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül;
Legyek kõszirt, mit a hegyrõl a völgybe
Eget-földet rázó mennydörgés dönt le...”
Tiszteljük meg őket, a családjukat azzal, hogy nem ítélkezünk és nem támadunk, de emlékezünk tetteikre, teljesítmenyükre, az eredményeikre, amiket elértek!
Oldalak
Hasonló cikkek
