Szeretek a szavakkal játszani, és ahogy leírtam ezt a címet, feltűnt, hogy az el-altatniban benne van, hogy el. Tőlünk el, vagyis a távolítás. A fel-tölteniben pedig az emelés, akár a felemelés a tenyerünkön hordozva. Ha a gyerek jönni akar, kapaszkodni, velünk maradni, akkor egyértelmű, hogy melyik a célravezetőbb. Nézzünk rá, hogy mit szolgál az esti mese!
FemAnyu
Az utóbbi időben többször azon kaptam magam, hogy rosszallóan közlöm a fiammal, hogy nem hallgatott rám, nem pakolt el a szobájában, nem akasztotta fel a törölközőjét, nem jött le időben az emeletről és a többi. Bosszantóan felszaporodtak ezek az esetek. Amire hogyan reagálok? Még többször szembesítem a mulasztással, mert attól várom, hogy majd összekapja magát. Csakhogy nem ez történik. Nos, ilyenkor kell megállni és visszatolatni a zsákutcából, ahol nem először jártunk
Nem ritka, hogy a saját, nehéz élmény feldolgozása közben éled elhivatottság valakiben az utána jövők támogatása iránt. Az idézett mondat valóban elhangzott, de itt a lényeg: végül támogató szakemberekkel körülvéve, egészséges vbac* kislány érkezett Dóráékhoz. Aki saját szívén tapasztalta meg az érzelmi támogatottság és előzetes tájékozottság fontosságát, hogy mára ő maga nyújthassa mindezt dúlaként - nem csak hüvelyi szülésre készülő édesanyáknak.
Tudsz különbséget tenni viccelődés és heccelés között? Haladjunk a nagyobbtól a kisebb felé, mert felnőttként mi szolgálunk elsődleges mintával a gyerekeinknek. Tény, az idő előrehaladtával egyre inkább „korrekciós” szerephez jutunk, míg a kortársak viselkedése válik meghatározóvá. Ezért is érdemes időnként górcső alá vennünk, hogy szülőként mivel éltetünk és mivel rombolunk?
Már a cikk elején az asztal szélére csúszott a bal kezem, hogy lekopogjam: minket egyelőre csak súroltak a szezonális betegséghullámok, de az érzelmi töltődés nálunk is fokozott szükségletté vált. Hát még, ahol többedik kört nyomja már a család! Ha varázspálcával nem is szolgálhatok, kedves szülők, egy ajánlással azért megpróbálkozom.
Annyiszor elképzeltem gyerekkoromban, hogy mára csodásan filmszerűvé vált előttem az a családi anekdotánk, amikor táncpróba után apukám felpattant a Simsonjára és végállomásig kísérte a buszt, amin anyukám ült. Mi már beleszülettünk a táncba. Merem remélni, hogy a nővérem lányai is. De mi lesz a fiammal?
Kétesélyes arról beszélni, ha jól tudtunk reagálni a gyerek kiborulására. A hallgatóságban könnyen lelkiismeret furdalást kelthet, ha úgy gondolják, ők esetleg nem tudtak volna így tenni. Sőt, ha valaki éppen nyakig benne van és napjában százszor él át hasonlót a saját gyerekével, akkor egyenesen ellenszenvesnek tetszhet olyankor a másik. Ezért előre lelövöm a poént, hogy ez a kis történet egy hétköznapi sikerről szól, ami fontos tanulságokat hordoz. Például, hogy mit is jelent a „siker” egy ilyen helyzetben, és hogy a történet végkicsengése miért nem csupán egyvalaki személyes sikere.
Egészen korai emlékeim vannak arról, hogy a szüleim a rákról beszélgetnek. Még a neve is elborzasztott! Ugyan felnőtt koromra elhalványodott a nagy ollós, vérvörös rák képe a tudatomban, amint a nagynéném testében csattog, de az a sötét érzés megmaradt. Ma van a rákellenes világnap.
