Érzelmi nevelés rizikós helyzetekben
Kétesélyes arról beszélni, ha jól tudtunk reagálni a gyerek kiborulására. A hallgatóságban könnyen lelkiismeret furdalást kelthet, ha úgy gondolják, ők esetleg nem tudtak volna így tenni. Sőt, ha valaki éppen nyakig benne van és napjában százszor él át hasonlót a saját gyerekével, akkor egyenesen ellenszenvesnek tetszhet olyankor a másik. Ezért előre lelövöm a poént, hogy ez a kis történet egy hétköznapi sikerről szól, ami fontos tanulságokat hordoz. Például, hogy mit is jelent a „siker” egy ilyen helyzetben, és hogy a történet végkicsengése miért nem csupán egyvalaki személyes sikere.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu. A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
Ezen a délutánon is útba ejtettük az unokahúgom iskoláját, miután felvettem a fiamat. Mindig megörül, ha mi megyünk érte, de ezúttal hamar lehervadt a mosolya, mert közölnöm kellett vele, hogy elmarad a délutáni táncpróbája. Lehorgasztott fej, begörbült vállöv, ernyedt karok – mérhetetlen csalódottság lett úrrá rajta. Feldúltan húzta a bakancsát, majd bevágta a helyére a benti cipőjét. „Kezdődik a provokáció!” – csengett a fülemben egy nagyszülői hang, mert egy ilyen mozdulat már vörös posztó a felnőttek többségének.
A vörös posztóról
Nálam is felvillant, de már nem reagálok rá azonnal, hanem figyelek. A kislány vadul keresi a sárga tornazsákját, amit nem sokkal korábban a tanító nénije akasztott fel egy másik fogasra, mert a tanterem előtt hevert a földön.
– De nem...! – szakad ki belőle panaszosan, kezei ökölben, a tekintete elborul.
– Mi, nem? – visszakérdezek, bár magamtól is tudom, hogy ez most egy nagy nem arra, hogy elmarad a próba. Csak hát a tornazsák lesz az apropó, ami kifordítja belőle a feltódult érzelmeket.
– Nem, Imó, nem kell azt oda felakasztani! – rám kiabált, a mondat vége átcsap sírásba.
– Oké, várj egy kicsit, halkítsd le...! – kérem és a kezemmel mutatom, hogy vegye lejjebb a hangerőt –, A földön hagytad a zsákot és a tanító néni odaakasztotta.
– De azt nem kell, mert az a táncos zsákom! – nyüszíti eggyel halkabb, de még nagyon feldúltan.
Elkezdődött a bizalomjáték
A bizalom jele, hogy lejjebb vette a hangerőt anélkül, hogy felemelt hanggal ráripakodtam volna. És hogy többször lehetett pozitív tapasztalata már arról, hogy az anyukája is kér és nem követel, nem minősítünk, vagyis bízhat abban a felnőttben, aki ezt a hangot üti meg. Enélkül csekély hatással lettem volna most rá. Ez a felismerés ott, abban a pillanatban a kölcsönös bizalomra emlékeztetett engem is. Erre szoktam mondani a szülőknek, hogy ne azzal gyötörjék magukat, hogy 10 alkalomból 8-szor rosszul reagáltak, hanem azon legyen a figyelmük, hogy kétszer már sikerült józanul jelen lenni. Ennek tapasztalata mentális és érzelmi szinten is segítségükre lesz a következő alkalommal. Így lehet szépen, idővel javítani az arányokon.
Ezzel még nem volt vége
Távolabb pillantottam meg, előrement a kapuhoz. Tüntetőleg a betonon húzta maga után a zsákját. Szóltam neki kétszer, hogy megértem a csalódottságát, de a táskát ne húzza a földön, mert tönkremegy. Húzta tovább, hát ráléptem a madzagra, amitől megakadt. Égtelen sikítás, rángatás, hogy azonnal adjam vissza a zsákot! Persze átfutott rajtam is, hogy „Mit képzel ez a gyerek, még neki áll feljebb?!”, de ennyi év után ez már csak háttérzaj a fejemben. „Nézd csak, vissza fogom adni, csak annyit kérek, hogy ne húzd a földön!” – ellentartottam. Láttam rajta, hogy ül, amit mondok, mert nem fenyegetem, nem éllel a hangomban mondom. Ellentmondást nem engedő nyugalommal engedtem el a zsákot.
A lecsengés
Hüppögve indult tovább, a zsák a vállán, jobbján én, balján a fiam. Nem tereltem el a figyelmét a zsákról – a konfliktusforrástól –, csak más kontextusba helyeztük, hogy táguljon az érzelmi hullámtér. Arról beszélgettünk, hogy a másik iskolában másik színű zsákot kaptak az elsősök, felemlegették, hogy kinek mi volt benne. Csak az autóban hoztam fel, hogy sajnálom, hogy így alakult, de meg is vagyok lepődve, hogy két alkalom után ennyire akar menni:
– Akkor ez egy nagyon jó hely lehet! Bárcsak Jonatán is így szomorkodna, ha elmaradna a ma délutáni tornája...
– Úúú, én egyáltalán nem sírnék! – vette a lapot Jonatán, láttam a visszapillantóban, ahogy a kicsi lány felderült.
– Hát ezek a gyerekek! – színleltem bosszankodást, amiben mindig kedvüket lelik – Az egyik örülne, ha elmaradna, de neki lesz, a másik meg menni szeretne, de neki elmarad, őőőrület!
Mire hazaértünk, kisimultak a kedélyek és én újra rácsodálkoztam, hogy ennyit jelent, hogy a gyerek érzéseit elfogadjuk ahelyett, hogy arról akarnánk meggyőzni, hogy azonnal hagyja abba ahogyan érzi magát.
Mindezt tapasztalatból tudom, nem zsigerből
Amire azt mondjuk szülőként, hogy „zsigerből jött”, az jellemzően a saját, feldolgozatlan sérüléseinkből fakadt, és valójában indulatkezelési problémát jelent. A fölnőttek sokszor megijednek a gyerek reakciójától – mert vörös posztó –, és jön a sürgető érzés, hogy „Ennek véget kell vetni.” Talán ezért van az, hogy nehezünkre esik együttérzéssel jelen lenni, pedig ezzel tudjuk hozzásegíteni őt ahhoz, hogy mederben tudja tartani az indulatait. Ebben kellene példát mutatnunk. Hiszen vitatkozna-e bármelyikünk is azzal, hogy csalódás, ha elmarad egy várva várt program? Nem hiszem. Mégis ritkán adjuk azt a visszajelzést a gyereknek, hogy „Igen, teljesen jól érzed, felismerheted magadban a csalódás érzését, ami után hirtelen dühös lettél. Én sem éreznék másként a helyedben, kislányom!” – Pedig valahol itt kellene kezdenünk a tanítást arról, hogy kiabálás, rongálás nélkül élje át a nehéz érzéseket, amik jönnek-mennek. A megértő támogatás volna a felnőtt és gyerek közti kapcsolat alappillére, amire már könnyedén felhúzhatjuk ezeket a határokat. Mert nem a tornazsák számít, hanem a hozzá fűződő tapasztalat.
Egészen korai emlékeim vannak arról, hogy a szüleim a rákról beszélgetnek. Még a neve is elborzasztott! Ugyan felnőtt koromra elhalványodott a nagy ollós, vérvörös rák képe a tudatomban, amint a nagynéném testében csattog, de az a sötét érzés megmaradt. Ma van a rákellenes világnap.