Olaszmamma: “Hiába eszem szinte minden nap pastát, nem lettem száz kiló”
A budapesti lakásomban üldögélve bizony nem gondoltam volna, hogy egy évtized múlva olasz mammaként elképzelhetetlennek tartom majd, hogy szendvicset egyek este, vagy, hogy ne a családommal együtt töltsem el a vacsoraidőt. Azóta megtanultam pizzát sütni saját kovásszal, sikítani tudnék, ha valaki kolozsvári szalonnával és tejszínnel készíti a carbonarat, esténként sétálni járok és hiába eszem szinte minden nap pastát, nem lettem száz kiló. Az olaszok ismerik a titkot, hogyan maradjanak vékonyak és hogyan legyenek igazán boldogok!
Olaszmamma - Gyovai Helén
A szerző, Gyovai Helén tíz évvel ezelőtt költözött Olaszországba, férjével és kislányával, Julival Torino mellett élnek. Helén Olaszmamma néven évek óta blogol, nemrég pedig könyve jelent meg Hogyan lettem olasz mamma? címmel. Célja, hogy a hazai olvasók számára a lehető legérdekesebben, szemléletesen írjon Olaszország csodáiról és arról, amit a külső szemlélő csak szeretne látni.
Az este a családé
Mamma vagyok, úgyhogy a hétköznap estéim nem annyira varázslatosak, próbálom olaszul magamévá és legfőképp a gyerekemévé tenni a tizedes számok osztását meg a perzsa–görög háborúkat, esetleg az emésztőrendszer működését. Sietősebb napokon edzés is rövidíti az egymásra jutó időt, de este nyolcra belassulunk, és ha törik, ha szakad, közösen ülünk asztalhoz. Elfelejtettem már a sietve benyomott, vacsorának csúfolt szalámis szendvicseket, hiszen egy olasz családban a vacsora igazi rituálé. Egymásnak szentelt idő, egy biztos pont a napban, aminek megadjuk a módját. Mindig meleg étel kerül a szépen terített asztalra, mindig együtt fogyasztjuk el, mert a család attól család, hogy szánunk időt egymásra. Így este nyolc és kilenc között nyer igazán értelmet „az otthon melege” kifejezés. Egy tányér pasta – nem sok, csak pont annyi, amennyit megeszünk, mert másnap mikróban melegíteni isten elleni vétek lenne. Mellé egy pohár bor, abból sem kell több, csak pont ennyi, ezt az olasz férjem a nagypapájától hozta magával. Szó mi szó, jobban is kibabrálhatott volna velem a sors, mintsem hogy Észak-Olaszországba vessen. Nem volt túl megterhelő felvenni a ritmust és hozzászokni a széphez, ahhoz, hogy akármerre járok, mindenhol megakad a szemem valami páratlanul vonzón. Senki nem ért úgy a dizájnhoz, nincs még egy ilyen kifinomult ízlésű nép, mint az olasz.
Pasta, pizza - csak hagyományosan
Az olasz konyha szent és sérthetetlen. Az évszázadokon át változtatás nélkül fennmaradt, a nonnák által gondosan őrzött és nemzedékről nemzedékre továbbadott receptekbe belerondítani szerintem egyszerűen otrombaság. A szívinfarktus kerülget, ha valaki kolozsvári szalonnával és tejszínnel akar carbonara spagettit készíteni, vagy ha nem keveri gondosan össze a bolognai ragut a tésztával, hanem csak rálapátol egy merőkanállal a tányérba porciózott pastára. Hát hogyan tapad így bele az isteni szósz a tészta redőibe? Milyen barbárság már ez?
Alapszabály nálunk, hogy igazán mennyei étek csak a legközelebbről érkező alapanyagokból készülhet, úgyhogy már megvan a helyi farm, ahonnan a sajtot vesszük. Nem erőltetjük a tengeri kajákat, ahhoz jobban értenek száz kilométerrel arrébb, mi megmaradunk a polentánál és a marhahúsnál. A két kezemmel gyúrom a szombat esti pizzatésztát, ami természetesen a saját, gondosan nevelgetett kovászunktól kel meg legalább egy éjszaka alatt. Magasztos érzés, hogy egy végigpizzázott este után nem azzal kell tölteni az éjszakát, hogy eszeveszetten rohangálunk ki a konyhába szódabikarbónás vizet inni, mert dolgozik a gyomrunkban az ördögtől való sörélesztő.
A borok királya
Olaszországban a bor is ugyanúgy a helyi identitás része, mint a jellegzetes falatok. Jó bor az egész országban van, de természetesen mindenkinek az a legfinomabb, amit a hozzá legközelebb eső dűlőn szüretelt szőlőből készítettek. A mi házunk táján pedig olyan borok születnek, amelyek az egész világon elismertek, úgyhogy hivatalból kell lenéznem a toszkán szeszeket és magasztalnom a piemonti vörösöket, élen a barolóval. Ez a borok királya, nem a tokaji, drága gyermekeim.
Hogy maradnak vékonyak az olaszok?
Lelkesen űzöm a passeggiata, vagyis a séta művészetét, különösen nyári estéken, vacsora után pakoljuk a kilométereket a lábunkba. Kedves szokása ez az olaszoknak, igazi program kirittyentve flangálni a városban vagy szerencsés esetben a kilométereken keresztül nyújtózó tengerparti sétányon. Nem meglepő ez egy olyan országban, ahol a nappalt is élvezik, de kivált az estének örülnek: roppant fontos esemény, ha leszáll az éj, innentől kezdve indulhat a társasági élet, az egymásra figyelés, az élvezeteknek hódolás. Egy pillanat alatt tűnik el a napközben felhalmozott stressz, egyszerűen nem engedik magukhoz. Régen nem értettem, hogy ebben nekik mi a jó, hogy miért mászkálnak ennyit cél nélkül. Ma viszont már nem kérdés, hogy mégis miként eshet meg az, hogy minden étkezést egy tányér tésztával indítanak, és mégis beférnek az ajtón.
A kislányom születése után egy évvel újra munkába álltam, immár olasz állásom volt, sok olasz és számos más nemzetiségű kollégával. Nem gondoltam, hogy az olasz munkatempó ennyire különbözik a magyartól, és azt sem, hogy még évek távlatából is lesz olyasmi, amit nem tudok megszokni. Ilyen például az egy órás ebédszünet, amelyet az olaszok sosem töltenének a gép előtt, jellemzően egy közeli, munkahelyi ebédekre specializálódott étterem szépen megterített asztalánál étkeznek, komótosan. De hogyan is zajlanak az olasz hétköznapok?