90 éve született Latinovits Zoltán - Öt film a színészóriástól, amit vétek lenne kihagynod
Az aranyember
Gertler Viktor 1962-es Aranyember-adaptációja több apró momentum miatt is emlékezetes maradt, de a legizgalmasabb végső soron az benne, ahogy a fiatal, ekkor még inkább csak szárnyait bontogató Latinovits életet lehet az intrikus Krisztyán Tódor figurájába. Voltaképpen mindenki mást lejátszik a vászonról, ha másért nem is, az ő teljesítményéért mindenképp érdemes leporolni ezt a félig-meddig már feledésbe merült Jókai-adaptációt.
Szindbád
"Élet, élet, szent megunt élet. Milyen jó visszajönni beléd!", "Vajon miért pucolják a nők olyan dühödten a sárgarépát?", "Vajon isznak-e még a Kék Hordóban eperpálinkát?" Idézetek Huszárik Zoltán elévülhetetlen klasszikusából. Idézetek, melyek csak akkor telítődnek igazi, melankolikus mélységgel, ha Latinovits kedélyesen mélázó orgánumán halljuk őket. Egy-egy jelentőségteljes gesztusával, félmondatával, arcrezdülésével sokkal többet mond, mint más színész egy egész életmű során. És akkor még nem is szóltunk a méltán híressé vált ebédjelenetről, mely az első másodperctől az utolsóig tanítani való bravúr, a magyar filmművészet egyik csúcspontja.
Az ötödik pecsét
Latinovits filmszínészi karrierjének non plus ultrája, betetőzése. A Sánta Ferenc regényéből készült Fábri-film önmagában is ritka bravúr, mind történetmesélését, mind korrajzát, mind pedig színészválogatottját tekintve (Latinovits Őze Lajossal és Márkus Lászlóval osztozik a vásznon), de az igazi attrakció a tragikusan korán elhunyt színész átütő, perzselő alakítása. Már megrendült egészségi állapotban szenvedte végig a forgatást, de a kedvezőtlen körülmények dacára élete legnagyszerűbb filmszínészi teljesítményét tette le az asztalra. A Latinovits által életre keltett "Civilruhás" korokon átívelő, örökké aktuális, sátáni figura, afféle intellektuális bűnöző, aki nemcsak tökéletesen példázza, hogyan működnek a 21. századi totalitárius rendszerek, de a féktelen zsarnokság és bírvágy természetéről is rengeteget mond - mely viszont az egész emberi történelem egyik fő mozgatórugója.
Mindenki azt hitte, hogy örökké fog élni. Bizonyos értelemben átlépett a halhatatlanságba, hiszen a filmszalag és a digitális technika megőrzi alakját, mégis nehéz lesz megbarátkozni egy világgal, melynek Jean-Paul Belmondo többé már nem része. Delon inkább egy megelevenedett antik szoborra hasonlított, akit messziről kémlelt a közönség, Belmondo viszont a haverunk, a cinkosunk, a szövetségesünk volt. Épp ezért egy kicsit mi is vele haltunk.