Mit eszik a magyar? Bemutatjuk, mi kerül az asztalunkra
Mit esznek a magyarok? Erre a kérdésre általában a húst hússal válasz ugrik be azonnal a fitneszmédián nevelkedett generációnak, és nem is tévednek nagyot. Persze vannak nálunk egészségtelenebbül étkező szomszédaink is, például Szerbiában a zsírt is zsírral eszik.
Azért mi sem panaszkodhatunk. Húsételeink mellett más területeken is jeleskedünk, például a hungarikumnak számító túró rudi feltalálásában és gyártásában. A magyarok hűsége kedvenc édességeikhez több külföldi gyártót késztetett arra, hogy saját márkájával piacra dobja nálunk a túrós-csokis finomságot.
Nem csak hűségesek vagyunk a megszokott ételeinkhez, de elvonatkoztatni is nehezen tudunk tőlük. Gondoljatok csak bele, mennyi „borzasztó” dolgot megesznek a külföldiek. A franciák csigát, békát, a japánok nyers halakat, az összes többi ázsiai mozgó ételről, vagy a Közép- ás Dél-Amerikában kedvelt pirított rovarokról nem is beszélve.
Ha egy picit távolabbról szemléljük azt, amit tipikus magyar konyhának tekintünk, könnyen rájöhetünk, hogy nálunk is nehéz lehet idegennek lenni. Például mindjárt itt a szalonna, amit mi minden gond nélkül elfogyasztunk nyersen. Igen, az nyers sertés hús, és még több zsír. Persze miért okozna ez gondot a magyar gyomornak, vagy szellemnek, mikor nálunk a zsíros kenyér mint olyan, egy ismert, mi több kedvelt étel. Prűdebb gasztro-fejlődésű államokban a gondolattól is sikító frászt kapnának, hogy mi tiszta állati zsírral vastagon megkenünk egy kenyérfélét, majd nyersen elfogyasztjuk, a hozzá csapott lila- vagy vöröshagyma intenzív íz- és szaghatásával pedig még nem is számoltunk. Intenzív ízekben eleve nagyon jók vagyunk kalocsai erős paprikával, és annak minden származékával. Az erős pistaként hivatkozott népiesnek mondott és magyar szuvenírként is árusított fűszernövényünk probléma nélkül söpri le a pályáról a legtöbb mexikói chilifélét. Ugye már az említésétől is ég a torkod? Öblítsük hát le egy folyékony hungarikummal, jóféle gyümölcspálinkával. Ettől sem lett jobb ugye?
Pedig a sertések aprólékos feldolgozásához, és rituálészerű levágásához hozzá tartozik a „pálesz” és az illuminált magyarok minden képzeletet felülmúló gasztronómiai csodákat képesek feltalálni. Lásd tepertő (mostanában dívik a csoki bevonatos verzió), kocsonya – mely a disznó fejének rugalmas részeiből (orr-fül) kifőzött zselatintól lesz rugalmas -, disznósajt és kolbász- hurkafélék. Ha nem lenne elég takarékos, hogy visszatöltünk egy ledarált állatot a saját bélrendszerének megfelelő traktusaiba, akkor még terítékre kerülhet a hagymás vér is. A sertés vérének elfogyasztásával pedig koránt sem értünk a szokatlan alapanyagaink végére, gondoljunk csak legmagyarabb összetevőink egyikére, a pacalra. Ez amellett, hogy egy szarvasmarha gyomrát jelenti, sok honfitársunk kedvenc eledele pörkölt formájában. Ha már pörkölt, akkor körömpörkölt, és ha már állatok lábait főzzük ki felismerhető formában, akkor csirke láb a levesben.
Ezzel a szabad asszociációval körbejárhatnánk a témát még párszor, de ettől minden jóérzésű nyugati embernek elment már az étvágya. Én személy szerint csak éhes lettem. Biztos, mert Magyarországon születtem, és nőttem fel. Nincs ok lelkiismeret furdalásra, ha ti is megéheztetek, hiszen Norbi óta tudjuk, hogy a zsír a barátunk, a cukor az ellenségünk. Tehát több paprikás kolbász, kevesebb vargabéles!
Oldalak
