„A betegek még azt is nehezen hiszik el rólam, hogy orvos vagyok": Fiatalon, férfiak uralta területen halmoz sikert sikerre Dr. Virág-Tulassay Eszter - interjú
Dr. Virág-Tulassay Eszter nem mindennapi szakmát tudhat magáénak, immár harmadik éve dolgozik a Semmelweis Egyetem Ortopédiai Klinikáján szakorvosjelöltként.
Sikert sikerre halmozva lázad a fiatal doktornő
A Femcafe csapata minden évben díjazza a motiváló, elhivatott hölgyeket immár hagyománnyá vált Inspiráló Nők Díjátadó gáláján, emellett egész évben igyekszik olyan nőket bemutatni, akiknek munkássága, életpályája és egyénisége inspirációként szolgálhat mások számára. A nemrég megismert, mindössze 28 éves Dr. Virág-Tulassay Eszter nem mindennapi életútján átragyog ambiciózus, céltudatos személyisége, így története nemcsak a szerkesztőség tagjaira, hanem minden bizonnyal az olvasókra is inspirálóan hat majd. Bár Eszter egyre rutinosabb orvossá válik, még mindig rendszeresen tapasztalja, milyen nehéz is elnyerni a betegek bizalmát fiatal, női orvosként. Életútjáról, kutatásairól és az orvosi szakma nehézségeiről beszélgettünk vele interjúnk során.
- Mindig is orvos szerettél volna lenni?
- Az én családomban majdnem mindenki orvos, ezért tinédzserként meggyőződésem volt, hogy egy olyan területen leszek sikeres, ahol a családom még „nem járt”, ez nekem akkoriban a sport volt. Nevezhetjük ezt valamiféle lázadásnak is, de inkább csak a magam útját akartam járni, ami a mai napig igaz rám. Aztán a sors úgy hozta, hogy gimnazista voltam, amikor az egyik legjobb barátnőm meghalt melanómában, és akkor határoztam el, hogy többet nem akarom tehetetlenül végig nézni, hogy egy szerettemet elveszítem. Mivel érdekelt a biológia, végül mégis orvos lettem.
- A szüleid hogyan viszonyultak a tanulmányaidhoz? Ők buzdítottak arra, hogy nagyon komolyan vedd a tanulást, aztán később az orvosi pályát, vagy mindez a te ambiciózus személyiségednek köszönhető?
- A szüleimnek mindig nagyon fontos volt, hogy a tanulást komolyan vegyem, és olyan papír legyen a kezemben, mire felnövök, amivel önállóan és függetlenül boldogulok az életben. A legjobb tanároktól tanulhattam, akiknek a mai napig hálás vagyok. De az orvosi szakmától nagyon féltettek, hiszen mindketten orvosok, és ezért látták, hogy ez mennyi áldozattal jár. De én mindig is mindenben nagyon maximalista voltam, és emellett makacs. Ha valamit a fejembe veszek, azt nem adom fel, amíg el nem érem, ezért eltántoríthatatlan voltam. Szóval mondhatjuk, hogy ambiciózus a személyiségem. Azt hiszem, mindig a szorgalmam és a konokságom vitt előre.
- Miben nyilvánult meg az évek során, hogy "lázadó" tinédzser voltál?
- Inkább önfejűnek mondanám. Például gimnáziumban az utolsó két évre olyan fakultáció párosítást választottam, aminek semmi értelme nem volt az egyetemi jelentkezések kapcsán. De azokat a tárgyakat szerettem, ez a matematika és a biológia volt egyébként, és csak nehezen voltam meggyőzhető, hogy ha orvos akarok lenni, akkor a matematikát le kell cserélnem kémiára. Az egyetemi jelentkezésemet pedig nem árultam el a családomnak, nehogy befolyásoljanak a döntésemben. Egyszerűen csak én akartam kontrollálni az életemet. Erre példa a szakirány választásom is, olyan területen szerettem volna elhelyezkedni orvosként, ahol korábban még nem dolgozott rokonom, hogy tiszta lappal indulhassak, pedig a családom örült volna, ha az örökségüket viszem tovább.
- Jelenleg szakorvosjeltöként is dolgozol, és a PhD képzést is elkezdted, biztosan minden napod nagyon pörgős. Mi a legfőbb motivációd, mi visz téged előre a mindennapok során?
- Nagyszerű csapattal és mentorral, Dr. Skaliczki Gábor, vállsebésszel dolgozom, akik mindenben támogatnak. Már az egy nagyon nagy motiváció számomra, hogy ők hisznek, és bíznak bennem, és ezt megháláljam azáltal, hogy a munkám minél kifogástalanabb legyen. Illetve az, hogy a pályázataim és szakmai munkáim egyre többször részesülnek elismerésben, vagy akár díjazásban, ez mindig pozitív löketet ad. Harmadrészt, de nem elhanyagolható módon, óriási motiváció, amikor kontrollra a betegeim mosolyogva érkeznek vissza, olyankor a következő műtét mindig gördülékenyebben megy.
- Munkád mellett több kutatásban is részt vettél, egy tudományos diákköri kutatás során például patkányokon kísérleteztetek a sporttevékenységek hatásait vizsgálva. Hogyan kell ezt pontosan elképzelni, hatással volt ez a későbbi munkádra?
- Már hallgatóként is érdekelt a gyógyítás mellett a szakmánknak a másik oldala is, ami a kutatás. Ezt a nagyapámtól tanultam, aki mai napig nagyon aktív tudományos munkát végez. Így kerültem a Városmajori Klinika Kísérleti Laboratóriumába, ahol egy tudományosan nagyon elhivatott csapat tagja lehettem. A munkám, amelyből aztán a szakdolgozatomat is írtam, arról szólt, hogy az intenzív sporttevékenység milyen hatással van a szív ingerületvezetésére. Ezt tanulmányoztuk patkányokon laboratóriumi körülmények között. Amely egyrészt adott egy mélyebb sportélettani tudást számomra, másrészt elindított a sportorvoslás irányába. Bár végül az ortopéd sebészetet, ezáltal pedig a sportolás muszkuloszkeletális vonalát választottam, de a tudományos ismereteimet egyértelműen ez a kutatás alapozta meg, hiszen igazi laboratóriumban dolgozni keveseknek adatik meg. Ez egy egészen más légkör, precizitást és türelmet igényel, de nagyon különleges is egyben.
- Honnan ered a sportorvoslás iránti érdeklődésed? Számodra is fontos részét képezi a mindennapoknak a testmozgás?
- Gyerekként biztos voltam benne, hogy egyszer olimpikon leszek. Visszanézve a mostani fejemmel, jót mosolygok ezen, de a sport iránti szenvedély sosem múlik el, úgy sem, hogy később mégis a tanulást választottam helyette. A mindennapjaimnak továbbra is része a sport, főleg, mert egy férfias szakma az enyém, nem véletlenül egyébként, és csak úgy tudom tartani fizikailag a lépést, ha én is sportolok, és fitten tartom magam. A sportorvoslás iránti érdeklődésem pedig a korábban említett kutatásból és a gyerekkoromból adódik. Jelenleg is dolgozom együtt sportszövetségekkel (focistákkal, vívókkal), de a PhD témám is a fiatal kori, elsősorban sportolóknál előforduló vállficamok témakörét járja körül. És a jövőben is elsősorban a vállsebészet az, ahol a leginkább el tudom képzelni magam, ez egyfajta szerelem lett.
- A SECEC, azaz a Europen Society for Surgery of the Shoulder and the Elbow magyar delegációjának egyetlen női és egyben legfiatalabb tagja is vagy. Mit gondolsz, mennyire nehéz fiatal nőként érvényesülni egy ilyen szervezetben, illetve magában a szakmádban?
- Manapság egy látványos tendencia az orvoslás „elnőiesedése”, egyre nagyobb arányban jelentkeznek nők az egyetemre, ami hatással van a szakirányválasztásra is. Nyilvánvalóan a nőies szakirányok elsősorban a gyermekgyógyászat és a bőrgyógyászat például, de egyre több nő vág bele a sebészeti irányokba is. Tehát szerintem egyrészt szakterületre válogatja, hogy mennyire nehéz érvényesülni, másrészt nagyon függ attól is, hogy milyen környezet vesz körül. Nekem szerencsém van ilyen téren, mert kifejezetten olyan csapatban dolgozok, ahol támogatják a törekvéseimet mindenféle nemi megkülönböztetés nélkül. Például a vállsebészet irányába, ahol egészen biztos, hogy a kollégáim segítsége nélkül nem jutottam volna el odáig, hogy a SECEC tagja lehessek. Ez a nemzetközi szervezet számos női taggal rendelkezik, női vállsebészekkel, akik motiválják az olyan fiatal kezdőket, mint én. Hiszen nem könnyű azzal együtt dolgozni, hogy legtöbbször a betegek még azt is nehezen hiszik el rólam, hogy orvos vagyok. Kezdetben ez zavart, most már csak hálás vagyok, és nevetek rajta, hogy a genetikámnak hála, nem látszódik rajtam a ledolgozott órák száma.
- Említetted, hogy gyakran nem hiszik el, hogy orvos vagy. Hogyan nyilvánul meg a mindennapok során, milyen nehéz is nőként érvényesülni egy ilyen pályán, különösen egy ilyen szakterületen, mint az ortopédia?
- Általánosságban az emberekben még mindig az az elképzelés él, hogy a sebészeti szakirányokban elsősorban férfiak dolgoznak. Emellett fiatal is vagyok, a kettő együtt pedig sokszor okoz olyan helyzetet, amikor a betegek nővérnek vagy gyógytornásznak hisznek. Ez nem egy megugorhatatlan nehézség, de fontos ezeknek a szituációknak a megfelelő kommunikációja. Az ortopédia pedig egy igazán szerteágazó szakterület, de számos olyan rutin műtét van, amely komoly fizikai igénybevétellel jár, amire én nem mindig vagyok képes. Ezen lehet dolgozni, teszek is érte, de sosem leszek olyan erős fizikailag, mint egy férfi. Ezt el kell fogadnom. De nincs lehetetlen, csak tehetetlen, szoktam mondani magamnak, ha nem megy valami, akkor segítséget kérek, illetve keresem azokat a technikásabb műtéteket, amikhez inkább kézügyesség kell. Ez is a vállsebészet mellett szól, hiszen ott már főleg minimál invazív technikákat használunk, és így lehetőségem van fizikai hátrány nélkül indulni.
- Számodra mi jelenti a legnagyobb kihívást a szakmádban?
- A legnagyobb kihívás a kudarcélmény. Ez egy operatív szakma, ha valamit elrontunk, azt lehet korrigálni, de az már sokkal bonyolultabb. Nehéz elfogadni, ha bárkinek nem azt nyújtottam, amit a legjobb tudásom szerint tudtam volna. Persze más nehézségek is vannak, hiszen a betegek mindig megérdemlik a maximális odafigyelést és kedvességet, még akkor is, ha óriási a terhelés. Azt gondolom, fontos mindig tudatosítani, hogy a betegekkel csak úgy bánjunk, ahogy szeretnénk, ha velünk is bánnának hasonló helyzetben. Ez persze sokszor nem egyszerű, hiszen például egy 24 órás traumatológia ügyelet végén már nehéz kedvesnek és türelmesnek lenni, de számomra akkor is a legnagyobb kihívást a hibák feldolgozása jelenti.
- Voltak-e olyan pillanatok pályafutásod során, amikor fiatal korodból eredően kételkedtek a szaktudásodban?
- Természetesen, de ez szinte elkerülhetetlen. A beteg bizalmának elnyerése egy folyamat, amiért meg kell dolgozni, hiszen végül az egészségét bízza ránk. Én még minden nap rengeteg újat tanulok, és elképzelésem szerint a „jó pap holtig tanul”. Ezt a helyzetet el kell fogadni, és megfelelő kommunikációval minden felmerülő aggály és kérdés orvosolható. Szerintem a betegekkel való őszinteség egy nagyon fontos része a szakmánknak, illetve annak a belátása, ha valamire nem tudjuk a választ. Inkább kérdezek, mint hibázok, így tanulok is, és nyugodt lelkiismerettel megyek esténként aludni.
- Melyek azok az élmények pályafutásod során, amelyekre a leginkább emlékszel, és miért érintettek meg igazán?
- Az első meghatározó élmény, amikor még hallagatóként az első Tudományos Diákköri Konferencián nem sikerült úgy szerepelnem, ahogy szerettem volna. Jó tanulópénz volt, hogy sokkal alázatosabban fussak neki a következőnek. Aztán már orvosként tisztán emlékszem az első műtétemre, illetve, amikor először kaptam lehetőséget a vállsebészeti műtétek bizonyos részeiben. Ezek felejthetetlenek maradnak, azt hiszem. Ha pedig érzelmi vonalon gondolkodok, a hűtőmön lóg egy gyermekrajz, amit ajándékba kaptam egy kis betegemtől, és elmentettem számos emailt, amiben kedves szavakat kaptam egy-egy betegtől. Ezekre is egytől egyig emlékszem. Minden meghatározó élmény visszacsatolás, hogy min kell javítani, és mi az, ami már működik.
- Ha visszatekintesz eddigi pályafutásodra, mely pillanatra vagy mind közül a legbüszkébb?
- Ez talán meglepően fog hangzani, de a váll artroszkópiák során az első portált, amibe aztán a kamerát tesszük, hogy „belássunk” az ízületbe, viszonylag nehéz behelyezni. Amikor először sikerült elsőre betennem ezt a portált, egész nap madarat lehetett velem fogatni. Ráadásul végtelenül édes szájú vagyok, és ezt már minden kollégám tudja, így ennél az ominózus esetnél, és azóta, ha sikerül valami, ami korábban nem ment, a mentoromtól, Gábortól, kapok egy túró rudit. Ez egyfajta kedves hagyomány lett köztünk. Szóval a legbüszkébb az apró lépésekre vagyok, amik nem láthatóak feltétlenül kívülről, de nagyon sokat kell értük dolgozni, és sok csalódáson kell értük átlépni.
- A rengeteg munka mellett hogyan tudsz időt szakítani a pihenésre? Mi jelenti számodra a kikapcsolódást?
- A PhD és a klinikai munka mellett kevés szabadidőm marad. Ha mégis sor kerül rá, akkor igyekszem kialudni magam. Persze emellett a „hátország” is nagyon fontos, amit a barátaim és a családom jelentenek. Mert azt már megtanultam, hogy erős hátország nélkül nem lehet kiegyensúlyozottan dolgozni, ami mindennek a kulcsa. De hobbira emellett már nem sok időm marad. Ha már a magánéletet össze tudom egyeztetni a munkával, azt már sikerként könyvelem el.
- Mit gondolsz, a kevés szabadidő általánosságban igaz azokra, akik a te pályádat választották, vagy pedig ez a te odaadó, ambiciózus személyiségedből ered?
- Szerintem mindkettő benne van. Most az életemnek azt a részét élem, amikor igyekszem minél nagyobb ütemben fejlődni a szakmámban, hogy később a hangsúlyt eltolhassam a család és a családalapítás felé. De az időm maximális kihasználása rám mindig jellemző volt, nyughatatlanul szeretnék mindent azonnal tudni, ami ebben a szakmában teljes mértékben lehetetlen, ezért a kollégáim állandóan türelemre is intenek. Ugyanakkor az sem véletlen, hogy az orvoslást nem munkának, hanem hivatásnak nevezik. Itt nincs tiszta munkaidő, ha szükség van rád, akkor mész, akár az éjszaka közepén is. Édesapám harminc éve praktizál, és ez nem változott meg, és nem hiszem, hogy valaha is meg fog.
- Mik a terveid a jövőre nézve? Van esetleg olyan cél, álom előtted, amit nagyon szeretnél elérni, de egyelőre még nem valósult meg?
- Jó vállsebész szeretnék lenni. A PhD témám is a vállsebészetről szól, az európai társaságnak is tagja lehettem, a mentorom is vállsebész. Ebbe az irányba szeretnék haladni, az a célom, hogy mire a szakképzésem véget ér, elmondhassam magamról, hogy vállsebész vagyok. Emellett pedig természetesen az, hogy a betegeim továbbra is elégedettek legyenek a munkámmal. Ez a két cél lebeg előttem a szakmával kapcsolatban, amikért még rengeteget kell dolgozni.
Leadfotó: Dr. Virág-Tulassay Eszter
Oldalak
Hasonló cikkek
