Várnagy Andrea zongoraművész: A férjem az, aki kirángat az önsajnálatból

Várnagy Andrea szerint mindenkinek szüksége van a harmóniára, a szépre. A zongoraművésznő hiszi, hogy bár az életben vannak gondok, nem minden tökéletes és rózsaszín, ám ha az ember lelke kap valami csodálatosat, akkor a nehézségekkel is könnyebb megküzdeni.

Nem mindennapi életet éltek a férjeddel. Egyik nap Amerikában adtok koncertet, majd a következő állomásotok egy hátrányos helyzetű magyar, vagy kárpátaljai falucska.

Nagyon jó meglátás. Az általad említett kettősség az egész életünket végigkíséri, de ez a csodálatos benne. Akár hiszed, akár nem, nekünk mindkettő egyformán fontos, hiszen pont az a művész feladata, hogy körülményektől függetlenül bárkinek át tudja adni a zene szépségét. Más élményt szerzünk a felnőtt közönségnek, mint a vidéki gyerekeknek, de én ugyanúgy libabőrös leszek, ha állva tapsolnak egy fényűző teremben megtartott koncert után, mint amikor odafut hozzám egy kislány, átölel, és közli, hogy ő mostantól csak komolyzenét akar hallgatni. Ha egy gyerek szívében csak egy kis magot sikerül elültetni, akkor volt értelme a munkánknak.

Kisgyereknek és középiskolásoknak is készítetek műsort. Március elején pedig megrendeztétek a Zeneképzelet zongoraversenyt. Egyfajta missziónak tartjátok, hogy a kicsikkel is megszerettessétek a zenét?

Őszintén hiszek abban, hogy a zene segít átlendülni a mindennapi gondokon. Olyan harmóniát, szépséget ad az embernek, amivel könnyebb feldolgozni a rosszat. Ha ezt gyerekkorban sikerült elsajátítani, akkor sokkal boldogabban élhetnek majd felnőttként. És ha ebben én is segíthetek, akkor azt mondom, minden gyakorlással töltött óra megéri.

Azt gondolnám, a gyerekek nyitottabbak, ugyanakkor őszintébbek, kritikusabbak. A felnőttekkel viszont – szerintem – nehezebb közvetlenebb kapcsolatot kialakítani komolyzene segítségével. Kinek könnyebb átadni a zene üzenetét?

A pályánk kezdetén nehezebben találtuk meg azt az utat, hogy az emberekhez közelebb vigyük a klasszikus zenét. Nem volt könnyű meghódítani a közönséget ezzel a műfajjal. Szerencsére hamar rájöttünk, vagy inkább ráéreztünk a titokra, ami nem más, mint a közvetlenség. Fontos, hogy egy művész hiteles és közvetlen legyen. Meg kell szólítani az embereket, ki kell lépni az elefántcsonttoronyból. A közönségre partnerként kell tekinteni. Nem szabad, hogy távolság legyen a művész és a hallgató között. Mi ezt úgy hidaljuk át, hogy a koncerten a művek között elmondok egy verset, vagy egy személyes történetet, ami a darabhoz fűződik. Így talán emberileg is megismernek, belelátnak egy kicsit az életünkbe. A lurkóknál pedig talán még lényegesebb a közvetlenség, hogy lássák a történetet, a mondanivalót is a hangok mögött, amit üzen nekünk a zeneszerző. Ami a kicsiknél még segít, az a dicséret. Egyébként is azt vallom, hogy jó szóval, kedvességgel lehet az emberekhez közel kerülni, és a másikból a legtöbbet kihozni. A kicsiknél pedig ez még fokozottabban igaz.

Fotók: Sylber.hu, Várnagy Andrea