Őrület a köbön? Miért nem tanulunk a hibáinkból?
Ugyanez az ember mondta azt is, hogy "A félelmek legyőzésének legegyszerűbb módja, ha közel megyünk hozzájuk és átéljük őket." Nem hülyeség! Féltem fára mászni, de elmentem egy kalandparkba, és végigevickéltem a magasban, miközben felhőtlenül éreztem magam az első 2-3 akadály után... Logikusan nem lett volna szabad megtenni, de a kíváncsiság hatására megszabadultam egy félelemtől, amiből nagy élmény született.
Nehéz eldönteni, hogy mikortól őrültség az ismétlés, és mi az a pont, ami még a kérdőjelek ellen kell? Ekkor jön a szabadesés... Ki tudja, talán most nem puffanunk, hanem eltaláljuk a célt. Ha mégsem, maradnak a barátok, a család, akiknél ott a ragasztó és segítenek nekünk újra "összeállni". Bár hiszem, hogy egy ponton túl ezek az ismétlések csak önkínzások és sikertlenségeink önigazolásai.
A romok között sétálni
És ekkor jön a második gondolat, egy könyv főcíme: "Ne menj a romok közé!" Az intelem, hogy ami múlt, azt hagyni kell azzá válni, vagy ha nem, segíteni kell neki. Ha egy elmúlt szerelem kísért, ha a gyermekkor után sóvárogsz, ha a múlt elveszett gazdagsága bánt...
Addig a romok között sétálsz. Talán innentől van igaza Einsteinnek: amikor már nem épít valami, vagy valaki, ha lelassít minket utunkon, akkor kell kilépni az ismétlés köréből, hiszen nem jutunk más eredményre, mert 1+1, az mindig 2 lesz, bárhogy színezzük is!
Az elengedés nehézkes művészet, azonban vannak kövek, melyeket nem cipelhetünk örökké. Tanulnunk kell, hogy tegyük le múltunk darabjait, mely nem szenilitást jelent, csupán felszbadulást. Felszabadítod önmagad, hogy valami újat építs, valami jobbat, tökéletesebbet. Egy statikus sem merne rossz alapokra építeni. Akkor mi, emberek miért próbáljuk meg újra és újra?