„Hogyan lett a gyereknevelésből egrecíroztatás?!”
5 napja újra megölelhetem, nem hajtja el a közeledést egy flegma mozdulattal. Fesztelenül rápakolja a lábát az enyémre, így beszélgetünk. És újra használja az „Igen” és a „Jól van, Anyucic!” meg a „Jóóól van, csinálom!” kifejezéseket. Az előzményekről és következményekről szól ez a cikkem, ezúttal nagyobbacska gyermeket nevelő Olvasóimnak, szeretettel.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Mielőtt idevetíteném az előzményeket el kell mondanom, hogy helyenként szó szerint fogom használni a két évvel ezelőtt lejegyzett blogbejegyzésemet. De nem is ez az érdekes, hanem az, hogy amint viszontláttam a posztomat egy blogolvasóm újraosztásának köszönhetően, rádöbbentem, hogy most is ebben vagyunk a 10 éves fiammal! Vagyis, hogy azt kellene tennem most, amiről már 8 éves korában is meggyőződhettem és nekünk bevált.
Visszatérő motívumok
Nem először esik meg, ahogy visszatér egy élet-, pontosabb konfliktushelyzet újbóli megoldásért kiáltva. Vajon eszünkbe jut-e a korábbi tapasztalatunk róla vagy megismétlünk minden lejtmenetet? Vegyük példaként a fegyelmezés kérdését. Talán 6-9 hónapos korukban merült föl először bennünk ez a témakör, amikor a kicsike minduntalan odamászott a cipőkhöz. Elkezdtük próbálgatni az első nemet mondásunkat, ami teljesen hatástalannak bizonyult. A picike vagy jót nevetett rajtunk vagy ránk se hederítve folytatta útját a cipőtalpak felé. Aztán valahogy mégis megakadályoztuk ebben a tevékenységében. Nem sokkal később újraéledt a kérdés, amikor a már járó 1-1,5 éves elérte azt is, amit nem szerettünk volna. És így tovább a „nem” szó hallatára földre rogyott pár évestől az óvoda kapujában lecövekelt gyermekig. Megtaláltuk-e addigra a „Nem lehet.” higgadt, mélyebb tónusát? Tudtuk-e már kezelni a kisiskolás kiborulását a véget ért mese felett? A helyzetek csak látszólag különböznek, valójában szülői feladatainkat tekintve szépen egymásra épülve nehezedik a terep évről évre. Nehezedik, vagyis egyre több és mélyebb önismeret kíván tőlünk a kisgyermekeink tudatos terelése és támogatása. Amihez érdemes felidézgetni mindazt, amit korábban már tudtunk, csak megfeledkeztünk róla.
Az előzményekről
„Azt nem lehet, hogy sorozatosan olyan napjai legyenek, amikor több rászólás, méltatlankodás, ledorongolás éri, mint ahány jó szó!” – fakadtam ki magamban. Vagyis inkább magamnak, megelégelve azt a hülye-rossz hangulatot, ami a családban uralkodott. Bizony idő kellett ahhoz, hogy berekesszem az elégedetlenség hangját az otthonunkban. Ettől ő leereszthette a dac pajzsát, ami mögül már csak akkor hallotta meg, amit mondtam, ha éppen felemeltem a hangom. „Hogyan alakult így?!” – kaptam fel a fejem, amiben egy újabb kérdés visszahangzott:
„Hogyan lett a gyereknevelésből egrecíroztatás?!”
Egyszerű választ találtam. Úgy, hogy „lekapcsolódtunk” egymásról. Nem voltunk egymásra hangolódva. Mint, amikor recseg a telefon, és egyre hangosabban szólunk a készülékbe, hátha attól megjavul. Hamar frusztrálóvá válik, hogy nem érti a másik, amit mondunk, de mi sem, amit ő. Végül megszakad a vonal. Azt hiszem, hogy a fiammal az utóbbi időben egyszerűen csak „kinyomtuk” egymást. Volt, hogy ő pipult be, mert nem értettem meg azonnal, hogy mit akar. Volt, hogy én csaptam volna le szívesen, mert hiába óbégattam. És amint „lemerültünk”, újra megszakadt a kapcsolat. Nos, felmerültek „töltő” gondok is, mert nem mindenért „a hálózat” a hibás, hacsak nincs tartozásunk régről... Elkezdtem hát „hívogatni”, aminél kevesebb idegesítő szokása lehet egy szülőnek, ha csupán arról tud beszélni minden adandó alkalommal, hogy a gyerek miért nem érti már megint, amit mondott?!
Fele annyi megjegyzés is éppen elég!
Túlhaladva ezt a „kimaxolt'” telefon hasonlatot, onnan folytatom, hogy elkezdtem tudatosan fele annyi megjegyzést, kiigazítást és méltatlankodást adresszálni felé, mint azt megelőzően. Mint amennyire helyzet adódott volna. Mert, hogy nyomós indokom is lett volna-e rá...? – abban nem voltam biztos. Elővettem hát gondolatban a Szülői Munkaköri Leírásomat, hogy végignyálazzam a fontossági sorrendet. Arra lettem figyelmes, hogy a legelső helyen még mindig nem a köszönés, megköszönés áll, sem a villával és késsel evés, de még csak az evés előtti kézmosás, asztaltól felállás, szandál helyére tevés vagy a mindenkor válaszolás és kedves megnyilvánulás, első szóra ugrás. Hanem az, hogy fi-ze-té-si fel-szó-lí-tás! Ja, nem. A kapcsolat! – amin úgy áramlik a szeretet, mint egykor a köldökzsinóron az élet.
Gyermekkorom legtöbbet hallott mondata. Ti hogy vagytok vele? És hányszor mondjátok ugyanezt a gyereknek? A helyzet az, hogy én pont úgy szisszenek fel egy „kilógó derék” láttán, ahogy édesanyám tette. (Teszi még most is.) Visszafoghatatlanul elönt az a sürgető érzés, hogy „azonnal be kell tűrni azt a derekad, különben felfázol! Megbetegszel! Csípni fog a pisilés!” – A látszat ellenére egy higgadt és praktikus cikket írtam a témáról.
Leadfotó: 123rf.com
Oldalak
Hasonló cikkek
