Csak nevetek, néha pedig javítok, amikor megerőszakolják az anyanyelvemet

De: amikor SMS-ben kapok bődületes hibákkal teli irományt, vagy szóban erőszakolják meg az anyanyelvem… Igen, mea culpa, néha nem tudom megállni, hogy ne reagáljak. Néha csak nevetek, néha pedig javítok… Volt akinek visszaküldtem az SMS-t javítva… De olyan is megesett, hogy egy „báncsa a lelkem” szófordulat után sarkon is fordultam, és elhagytam a bűntett helyszínét, mert nekem meg a fülem „báncsa” és nem vagyok köteles hallgatni.

Talán majdnem mindenki vét hibát, esetleg nem biztos egy-egy szó írásában, de ez ma már könnyen orvosolható, hiszen 2 másodperc alatt utána tudsz nézni. Ezt hívják igényességnek…

A szellemi igényességnek legalább olyan fontosnak kellene lennie, mint a napi higiénia. Igen, senki sem tökéletes, és nem mindenkitől várható el a kifogástalan beszéd, sem az írás, továbbá a magyar nyelv szépsége egyben a nehézsége is. Viszont az is fontos, hogy ne váljon divattá az ostobaság!

Fontos a tiszta beszéd

Nehogy azért kelljen egyszer szégyenkeznünk, mert fontos a tiszta beszéd, vagy a helyesen írt mondat. (Nekem már akadt ilyen ember, aki lenézett, mert olvasok, de ugyanilyen károsnak ítélte meg a felsőfokú tanulmányokat. Jelezném: közel 40 évesen 8 általánosa van és még annak a tananyaga sincs a fejében.)

Tehát a felvetés igenis jogos, hogy mikor lesz „gáz” a tudás? Mikor veszi át a hatalmat a tudatlanság? Esetleg két hatalmas kasztra válik majd szét a nyelvünk? Mármint lesznek, akik ismerik és művelik, és lesznek akik csak használják?
Talán olyan ez, mint a szex: a legtöbben ismerik, csinálják, „elkövetik”, hiszen ha nincs fizikai alkalmatlanság, akkor képes rá; tehát, ha nem néma, vagy egyéb sajnálatos fogyatékosság sem kínozza, akkor beszél, ír következmények nélkül…

És vannak akik ésszel, figyelemmel fordulnak a testiséghez, ismerik a különbséget szex és szex között; az olyan, mint aki a nyelvet is igénnyel beszéli, helyesen írja le a szavakat… A beszéd is olyan készség, mely a születéssel adatik mindenkinek. De ilyen a járás is: attól, hogy menni tudsz, még lehetsz trampli. Direkt nem térek ki a tájszólásra, mivel az teljesen más megítélés alá esik… Mármint a nyelvmegőrzés, nem a böszmeség.

Azt gondolom, hogy akár tetszik, akár nem, az embernek jogában áll megválogatnia, hogy milyen emberekkel veszi körbe magát… És ez nem csak arra vonatkozik, hogy ne legyen gyilkos, vagy sírrabló, hanem arra is, hogy az adott ember milyen önkifejezésre képes. Az pedig, aki talpig Gucci-ban, pöffeszkedve hányja rám a szavait ne sértődjön meg, ha nem vagyok kíváncsi rá. Mindenki másképp szelektál…

Viszont még mindig lebeg a kérdés: meddig tűrhetőek a hibák (mert ugye, mindig van tűréshatár) és mi az a pont, amikor már tényleg szégyen? Emellett mi lehet az oka, hogy tömegesen nem tudnak az emberek írni, beszélni? Az iskola vagy a szülő hibája? Sokáig lehetne boncolgatni, de egy biztos, a nyelvújítók forognak szűk sírjaikban, amikor elhangzik egy „asztat aggyad ide mán”…