„Nem mehettem egyedül sehova" - Észak-Koreában is tanított Rátz Tamara, turisztikai szakértő - interjú
Rátz Tamarára, pontosabban a kommentjére egy Facebook csoportban bukkantunk rá, Észak-Koreában szerzett tanári tapasztalatairól írt éppen hozzászólást. Azonnal felkeltette érdeklődésünket a téma, meg is kerestük Tamarát, akiről hamar kiderült, hogy nem mindennapi életúttal büszkélkedhet. Rátz Tamara, a Kodolányi János Egyetem Turizmus Tanszékének vezetője utazásokban és kalandokban gazdag pályát tudhat magáénak, rengeteg országot bejárva bővítette turizmussal kapcsolatos tudását, mely témában több könyve is megjelent. Legutóbbi írása szakembereknek és utazóknak is szól, Felelősségteljes turizmus - Lehetőségek és kihívások a poszt-Covid korszakban címmel jelent meg 2023-ban. Tamara életútja és szenvedélyként űzött hivatása sokunk számára inspiráló lehet, izgalmas tapasztalatairól és külföldön végzett oktatói munkájáról beszélgettünk vele.
Távoli országok, izgalmas kultúrák
Tamara a világ számos pontján járt már, rengeteg országban végzett oktatói tevékenységet, köztük Közép-Ázsia egzotikus régióiban, mint például Kazahsztán és Üzbegisztán, de a szigorú szabályokkal terhelt Észak-Koreában is dolgozott tanárként. Hogy milyen is egy diktatórikus hatalom vezérelte országban tanítani, ahol még az internethasználat és az öltözködés is szabályokhoz kötött, a külföldre utazás pedig távoli álomnak tűnik csupán a helyiek számára? Milyen is az oktatás színvonala és helyzete a közép-ázsiai Üzbegisztánban, Kazahsztánban, vagy éppen a teljesen más kultúrával rendelkező, eszméletlen ütemben fejlődő Finnországban? Tamara legizgalmasabb kalandjairól és legmeghatározóbb élményeiről mesélt nekünk, valamint azt is elárulta, ő milyennek látja a magyar közoktatást a világ többi pontjához mérten. Olvass tovább!
- Rengeteg országba eljutott, szinte az egész világot bejárta már. Hogyan jött ez a számtalan lehetőség és milyen út vezetett odáig, hogy ennyi helyre eljuthasson? Mindig is ez volt az álma?
- Igen, mindig az volt az álmom, hogy bejárjam a világot. Általános iskolás koromtól diplomata akartam lenni, ezért is jelentkeztem az akkori Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemre (jelenleg BCE), mert ott volt egyedül nemzetközi kapcsolatok szak. Az egyetemen aztán rájöttem, hogy nem vagyok elég diplomatikus és nem szeretném egész életemben valaki másnak a véleményét képviselni. Szerencsére éppen akkor indult - először az egyetem történetében - turizmus menedzsment szakirány, amikor sor került a specializálódásra, Dr. Lengyel Márton vezetésével, aki éppen akkor tért haza Madridból, a Turizmus Világszervezetétől. Ő meghatározó szerepet töltött be a karrierem építésében, mivel egy egészen új szemléletmódot hozott a hazai turizmusoktatásba, az egyetem elvégzése után pedig ő lett a PhD konzulensem is, örökké hálás leszek neki. A PhD képzés részeként egy fél évet Angliában töltöttem, a University of Surrey-n, ott ébredtem rá, hogy létezik olyan foglalkozás, hogy turizmuskutató, amely minden olyan tevékenységet egyesíteni látszott, ami engem érdekelt. PhD hallgatóként kezdtem nemzetközi konferenciákon részt venni, és hamarosan megjelent az első közös könyvünk Puczkó Lászlóval, A turizmus hatásai, amely négy kiadást ért meg és alapművé vált a hazai turisztikai felsőoktatásban. Ahogy épült a nemzetközi kapcsolatrendszerem, úgy hívtak meg egyre több helyre tanítani, de sok támogatást kaptam a Kodolányi János Egyetemtől is, például Erasmus mobilitás keretében.
- Mikor tanított Észak-Koreában és hogyan jött ez a lehetőség?
- Észak-Koreában 2015-ben voltam önkéntes, két hétig. Az egy egyszeri alkalom volt. Phenjanban, a fővárosi egyetemen tanítanak turizmust, és külföldi önkénteseket hívtak meg. Angoltanárnak, illetve turizmustanárnak lehetett jelentkezni. Én így kerültem ki, két hétig tanítottam turizmusmarketinget. Nagyon érdekes élmény volt egyébként, fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, azért jelentkeztem, mert ez egy vissza nem térő lehetőségnek tűnt, amit nem lehetett kihagyni.
- Mennyire szabályozták szigorúan a leadott tananyagot?
- Az egész tananyagot le kellett adnom előre. Egyébként minden olyan turizmusmarketing tananyagot beletettem, amit Magyarországon, vagy bárhol a világon használtam volna. Fotókkal illusztrálva, minden volt benne: luxusszálloda, hátizsákos turizmus, minden, ami nem jellemző Észak-Koreában. Úgy küldték vissza, hogy minden rendben van, két fotó kivételével. Az egyik az Ausztrália című filmnek a plakátja volt, ahol Nicole Kidman és Hugh Jackman nagyon romantikusan néz egymásra. A másik pedig szintén egy filmfotó, a Crocodile Dundee-ból a főszereplő ing nélkül szerepelt rajta, csak egy mellényt viselt. Nem volt probléma az, hogy olyan szolgáltatásokról, vagy olyan színvonalról, vagy olyan témákról beszélek, amik náluk nincsenek, vagy nem illenek bele ebbe a szigorú kommunista világképbe. Egyszerűen csak, ami kicsit szexisnek tűnt, az nem fért bele.
- Mennyire lehetett szabadon mozogni az országban?
- Nem mehettem sehova kísérő nélkül, mint ahogy senki sem mehet, aki Észak-Koreában turista. Három kísérőm volt tulajdonképpen: egy tanárnő az iskolában, egy fiatal diáklány és a sofőr. Igazából nem is lett volna kedvem bárhova egyedül menni, mert bár először persze furcsa volt, hogy nem mehetek sehová egyedül, tulajdonképpen nem ismertem volna meg jobban az ottani embereket, ha egyedül mászkálok. Egyszer megkérdeztem, hogy egyébként mi szükség van az örökös kíséretre, és tulajdonképpen valami olyasmit mondtak, hogy hát ők biztosak akarnak lenni benne, hogy én jól érzem magam, meg jól vagyok. Szintén egy hasonló helyzet adódott a reggeli kapcsán. Én nem szoktam reggelizni, de a szálláson adtak reggelit. A tanárnő aztán megkérdezte, hogy miért nem reggelizem. Akkor kicsit előjöttek belőlem a sztereotípiák, és mondtam, hogy nem értem, miért számít, hogy reggelizem-e vagy sem. Ő pedig rám nézett és azt mondta, hogy dehát nem egészséges nem reggelizni. Ebben az esetben is az történt, hogy nem azért mondta, mert bele akart szólni, hanem mert jót akart nekem.
- Milyen élmény volt a tanítás az észak-koreai egyetemen?
- Ami számomra nagyon kedves meglepetés volt, hogy vitatkoztak. Kérdeztek, vitatkoztak. Ázsiában sokszor jellemző az oktatásra, hogy a tanár beszél, a diák pedig csak hallgat, bólogat, jegyzetel, én pedig nagyon tartottam ettől. Ők viszont már az első órán minden további nélkül elkezdtek vitatkozni valamin. Volt, hogy kérdeztem tőlük valamit, amikor én is felbátorodtam, mert rájöttem, hogy lehet velük beszélgetni és aztán hosszasan vitatkozni kezdtek, mielőtt lefordították nekem a választ. Például egyszer az volt a kérdés, hogy hová indul közvetlen járat Phenjanból, és ezen kezdtek el hevesen vitázni. Először csodálkoztam, mert azt hittem, azon vitáznak, hogy elmondják-e nekem a választ, pedig ez azért nem egy hadititok. Aztán, amikor végre nagy nehezen megkaptam a választ, akkor kiderült, hogy az a problémájuk, hogy nem tudják. Külföldre rettenetesen kevesen jutnak el Észak-Koreából, tehát nem nem akarták megmondani, csak nem voltak biztosak benne.
- Számunkra szinte elképzelhetetlen, hogy bizony még mindig élnek emberek ilyen szigorú korlátok között.
- Az volt az érdekes, hogy pontosan olyan emberek élnek ott, mint bárhol máshol. Tehát ők történetesen ide születtek és próbálják a legtöbbet kihozni ebből. A helyi tolmács kolléganő elképesztően okos volt, és hihetetlenül jól beszélt angolul. Egyszer elmentünk a Kim Ir Szen Egyetem mellett és mesélte, hogy ő odajárt. Mondtam neki, hogy biztos nagyon jó tanuló volt, de ő ellenkezett, hogy lehetett volna sokkal jobb. Nem értettem, miért mondja ezt, hiszen tényleg profi volt, erre ő az felelte, hogy túl sok időt töltött a könyvtárban, de csak azért, mert ott voltak számítógépek és azokon lehetett chatelni fiúkkal. Ez egy nagyon apró mozzanat volt, amiből azt éreztem, hogy ez az egész kicsit olyan, mint Magyarország az ’50-es években.
.JPG "Tamara észak-koreai kísérőivel, a Pyongyang College of Tourism tanárával, tolmácsával (a képen jobbra) és diákjával.")
- Mennyire hatotta át az ottlétet a diktatúra propagandája?
- Megnéztük a koreai egyesülés emlékművét, ami egy szimmetrikus, két oldalas szobor. Az egyik oldalán nagyon nyugodt, lelkes, győzedelmes emberek masíroznak, a másikon pedig olyan, mintha tüntetnének, harcolnának. Mondták, hogy ez a két Korea, és először azt hittem, hogy az északi a harcolós oldal, de mondták, hogy nem, az a békés, lelkes. A harcolós oldal, az a déli, mert ők úgy képzelik, hogy az egyesülés azzal fog kezdődni, hogy délen kitör a forradalom, és a déliek majd csatlakozni szeretnének északhoz. Mondtam nekik, hogy én azért ebben nem lennék annyira biztos, felhoztam a német újraegyesülést, hiszen ott sem a keleti értékek érvényesültek, hanem a nyugatiak domináltak gyakorlatilag. Erre rám néztek és azt felelték: „igen, de a németek nem voltak ideológiailag elég képzettek…”
- Mi volt a jellemző az öltözködés terén? Mennyire vették szigorúan, hogy mit visel az ember?
- Ebben a tekintetben megint az ’50-es, ’60-as évek Magyarországára emlékeztetett engem az ország. A nők többnyire térdig érő szoknyában, vagy szövetnadrágban, blúzban voltak, a férfiak hosszú nadrágban, ingben, nyakkendő nélkül. Szintén érdekes, hogy én külföldön mindig elmegyek fodrászhoz, és a hajfestékek közül csak fekete volt. Viszont olvastam olyat is, hogy megvan, hogy milyen frizurát lehet vágatni. Tehát, hogy van egy lista és abból választhat a vendég. Erre rákérdeztem és mondták, hogy ahogy régen nálunk is, magazinokból választják ki az emberek, hogy milyen hajat szeretnének, nem az okostelefonjukon mutatják meg. De az látszott, hogy senki sem akar kitűnni. Nyilván arra nem nagyon van lehetőség, hogy valaki kitűnjön a piros hajával, vagy a miniszoknyájával, vagy bármivel. Mindenki klasszikusan, szolidan, de csinosan volt felöltözve.
- És mennyire voltak szigorúak a különösen nagy jelentőséggel bíró látványosságoknál?
- Meglátogattunk egy mauzóleumot, ahol Kim Jong-Un és Kim Ir Szen testét őrzik, azt meglátogatni pedig egy nagyon nagy megtiszteltetésnek számít ott. Mondta is a kísérőm, hogy ő még soha nem volt, mert oda nem lehet csak úgy bejutni. Előző este írt nekem, hogy vegyek kosztümöt erre az eseményre. Én nem vittem magammal kosztümöt, úgyhogy mondtam, hogy nem fogok tudni kosztümben menni, erre azt felelte, hogy akkor legalább zárt cipőt. De aztán voltak ott mások is, az orosz nagykövetségről például, akiknek zárt cipője sem volt, úgyhogy ezt sem veszik olyan véresen komolyan.
- Mennyire nehéz turistaként kijutni az országba?
- Vannak konkrét utazási irodák, amelyek szerveznek utakat ide, de igazából elég drága. Nem kifizethetetlenül drága, szóval ha valakinek az az álma, hogy elmenjen Észak-Koreába turistának, akkor lehet csoportosan is, egyénileg is. De ha valaki ideutazik, mindig lesz kísérője, tehát ha egyedül megy, akkor is lesz minimum egy sofőrje, meg egy idegenvezetője. De abszolút lehet menni, viszont szerintem olyan sok értelme nincs. Annak érdemes, aki nagyon sok helyen járt már és mindenképpen szeretne egy pipát Észak-Korea mellé is, de ha valaki élményt keres, akkor érdemes inkább Japánba menni, mert az ár-érték arányban sokkal jobb.
- Észak-Korea mellett más nagyon különleges országokban is szerzett tanári tapasztalatot. Milyen élményekkel gazdagodott Kazahsztánban?
- Az egyetemen keresztül jutottam el először Kazahsztánban. Karagandában volt egy egyetemi kapcsolatunk, három évig úgy tanítottam kint, hogy közben volt két PHD hallgatóm is, mert az volt a rendszer, hogy minden PHD hallgatónak volt egy helyi kazakh, meg egy külföldi témavezetője. Ez egy visszatérő alkalom volt, több évben is újra kimentem, ott is turizmusmarketinget tanítottam. Kazahsztán egy elképesztően érdekes ország, mert nagyon-nagyon sok energiát fektetnek abban, hogy fejlődjön az oktatás, ebből adóan pedig fejlődik is.
.JPG "Karagandai Közgazdasági Egyetem")
- A munka mellett kikapcsolódásra, városnézésre is jut idő a külföldi utak során?
- Nekem nagyon fontos, hogy ne csak az egyetemeket lássam, hiszen turizmust tanítok, tehát szeretnék minél több turisztikai élményt is szerezni. Szinte mindig meghosszabbítom az utakat pár nappal. Például, amikor kint tanítottam Kazahsztánba, akkor minden hétvégén elmentem valahova, máshova. Én abszolút kombinálom az üzleti, a hivatalos, meg a szabadidős utakat, mert ez az egésznek a lényege tulajdonképpen.
.JPG "Tamara kedvenc szamarkandi butik hotelében.")
- Így, hogy ilyen sok országban járt már, mit gondol, milyen a magyar oktatás helyzete, színvonala?
- Tanítottam 15-16 évig Finnországban is, vendégtanárként, általában évente kétszer mentem ki néhány hétre. Tény, hogy a finn oktatása az egyik legjobb a világon, a hallgatók viszont összességében nem voltak jobbak. Ami talán nálunk még mindig fejleszthető, sőt, biztosan fejleszthető, az a projektalapú oktatás, tehát hogy cégekkel kialakított közös projekteken dolgozzanak a hallgatók. Ezen lenne mit javítani, de se ötletekben, se kreativitásban, se kommunikációban, se tényleges tudásban nem éreztem azt, hogy annyival jobbak lennének mások. Magyarországon egyébként lehet, hogy sokszor éreztem azt, hogy picit tájékozottabbak a hallgatók. Sok kritikát kap a magyar oktatás azért, mert memorizáltat, tehát hogy nagyon sok mindent meg kell tanulni, ami fölösleges. Részben egyetértek ezzel, át lehetne gondolni, hogy mit tanítunk általános iskolától, gyakorlatilag az egyetemig. Másrészt viszont, amikor az hangzik el, hogy nem az a lényeg, hogy megjegyezzünk valamit, hanem hogy kreatívan használjuk azt, amit tudunk, azzal nem értek teljesen egyet, hiszen ahhoz, hogy kreatívan használni tudjunk valamilyen ismeretet, ahhoz azért rendelkezni kell azzal az ismerettel. Én nem gondolom, hogy a magyar felsőoktatásnak szégyenkeznie kellene olyan szempontból, hogy a tanárok nem elég felkészültek, vagy nem elég korszerűek, viszont anyagi szempontból tragédia a magyar felsőoktatás.
- Melyik országban végzett munka jelentette a legnagyobb kihívást?
- Alapvetően a finn. Amikor elkezdtem Finnországban tanítani, akkor még PHD hallgató voltam, így kicsit a tudatlanok merészségével vállaltam el az első felkérést. Amikor először tanítottam Finnországban egy Doing Business in Hungary című tárgyat, olyanokat tanítottam például, hogy Magyarországon milyen adójogszabályok vannak érvényben, tehát rengeteg olyasmit, amire rettenetesen sokat kellett készülnöm. Tapasztalatom se volt, akkor tanítottam először külföldön. Gyakorlatilag 3 hétig szerintem nem aludtam, vagy nem tudom, hogy csináltam, mert vagy tanítottam, vagy készültem az órákra. Emellett viszont volt egy norvégiai munka is, ami kihívást jelentett. Ez úgy nézett ki, hogy elmentem Norvégiába a hallgatókért, aztán elutaztam velük egy hónapra Délkelet-Ázsiába. Ránk volt bízva, hogy mit csinálunk ott egy hónapig, majd mentünk tovább Bangkokból Melbournebe, ahol hat különböző tárgyat tanítottam nekik három hónapig. Utána pedig elmentünk Kínába, és aztán visszavittem őket Norvégiába. Aztán a képzés második részében ők még írtak egy szakdolgozatszerű anyagot. Ez nagyon nagy kihívás volt, mert én is akkor jártam életemben először ezekben az országokban. Nagyon kemény volt, de egyébként pedig egy elképesztő élmény. Rengeteg olyan helyre jutottam el, ahol korábban nem voltam még. Amikor például kvázi tavaszi szünet volt, mindenki mehetett, amerre szeretett volna, a hallgatók is utazgathattak, meg én is. Akkor például elmentem Fidzsire és Új-Zélandra. Tehát ez egy fantasztikus, életre szóló élmény volt.
- Az utazások után mindig visszatért Magyarországra. Esetleg volt olyan ország, ahol úgy érezte, hogy szívesen maradna akár hosszú távon is?
- Én nagyon szeretek Budapesten élni (ezért vagyok még mindig itt, annak ellenére, hogy a barátaim jelentős része már elköltözött). Ha lehetne egy párhuzamos életem, akkor valószínűleg Finnországba költöznék, ahol teljesen otthon érzem magam, nyugodt, élhető az ország, csodás a természeti környezet, remek a felsőoktatás, sok finn barátom van (és én még a finn konyhát is imádom).
A fülgyulladás, vagyis a hallójárat gyulladása a strandszezonban igazi slágerbetegség, de mi okozza és mit tehetsz ellene?
Leadfotó: Rátz Tamara
Oldalak
Hasonló cikkek
