"A zenészcsaládokban sem véletlenül száll apáról fiúra a mesterség" - Interjú Badár Tamással
A kockásfülű nyúlon túl… Bűvész a Dumaszínházban? Miért lehet érdekes a humort kedvelő közönségnek? Talán azért, mert Badár Tamás humorát Badár Sándortól örökölte – és ahogy megismeri az ember, két dologra rögtön rájön. Arra, hogy minimum annyit is beszél, mint édesapja, és arra, hogy a szórakoztatás két műfaja – a bűvészet és a stand-up –, ha Badár Tomiról van szó, nem is áll annyira távol egymástól.
Mindig bűvésznek készültél, vagy voltak ennél hagyományosabb karrierálmaid is?
Soha nem volt presszió a családom részéről, hogy mivel kéne foglalkoznom, amiért szerencsésnek érzem magam. A bűvészkedés iránti szenvedély nagyon korán, azt hiszem, már 6 éves koromban kialakult, ekkor tanultam az első trükkjeimet. Hat évesen nagyon sok dologról gondolkodik egy gyerek, de azt hiszem, az, hogy mi lesz belőle, vagy mivel szeretné leélni az életét, nincs köztük. Inkább csak csinálja, ami éppen érdekli, ami jól esik neki. Velem is így volt, de az én esetemben ez máig kitart. Élvezem, amit csinálok, akkor is, amikor gyakorlok, és akkor is, amikor színpadon vagyok. Elsősorban hobbi és fanatizmus ez, ami szép lassan a hivatásommá vált.
Mi ragadott meg benne először?
A kezdetektől fogva pozitív visszajelzéseket kaptam. A családom, a közvetlen környeztem, akik az első közönségem voltak, nem tudtak rájönni a trükkjeimre, és ez nagyon inspirált. Ez a beavatottság érzés nagyon jó dolog, hogy olyan tudás birtokában vagyok, aminek más nem. Persze az sem elhanyagolható szempont, hogy gyerekkoromban volt hatalmas tévés bűvészsztár David Copperfield, akinek a személyisége nagyon megragadott. Visszagondolva, azok az apróbb trükkök, amiket a családomtól, nagyszüleimtől és apumtól kaptam, szintén nagyon komoly inspirációs források voltak. Minél többet foglalkoztam vele, annál jobban ment, de annál inkább láttam, mennyi mindent nem tudok, és ez még inkább motivált. Kialakult bennem egy máig tartó szakmai tudásvágy, ami folyton arra sarkall, hogy mindig újabb és újabb dolgot tanuljak és egyre több színt vigyek a bűvészetembe.
Édesapád is előadóművész. Ez jelentett valamiféle motivációt abban, hogy te is ilyen típusú pályára léptél?
A zenészcsaládokban sem véletlenül száll apáról fiúra a mesterség, és nyilván nem is csak az idősebb generációk kívánságára. Ha a gyerekek azt látják, hogy a szüleik sikeresek és boldogok a munkájukban, óhatatlanul egyfajta példa lesz a hivatásuk. Nagyon fontosnak tartom azonban, hogy apu soha nem a színész vagy a stand-upos volt otthon, hanem elsősorban az édesapám, de a színpad iránti szenvedélye mindig nyilvánvaló volt. Ebben az olvasatban indirekt módon természetesen befolyásolta a pályaválasztásomat.
Lapozz, az interjú a következő oldalon folytatódik!
Oldalak
