Kilencszer élesztették újra, ma maratonokat fut - Interjú Sallai Zsuzsannával
„Sokkal kényelmesebb semmit sem tenni vagy mást okolni, mint szembenézni önmagunkkal”
Mégis, az emberek többsége csendes beletörődésben éli az életét, mert nem tudja, nem muszáj elfogadnia a sorsát.
Pontosan! Tudtam, a személyiségemet kell megváltoztatnom, ha fordítani akarok az életemen. Szerintem legbelül mindenki érzi és tudja, mi az, amibe bele kell törődnie, és mi az, amibe nem szabad. Csak nem veszünk tudomást erről a belső hangról. Meg aztán sokkal kényelmesebb semmit sem tenni vagy mást okolni, mint szembenézni önmagunkkal. Az a kérdés, hogy „mikor csináltál utoljára valamit először?”, azért is jó, mert kibillent a megszokottból. Én igyekszem folyamatosan a komfortzónámon kívül tartani magam, és ha valamiről azt érzem, kényelmes, akkor tudom, hogy nem haladok előre, csak állok egy helyben.
Mikor jöttek az első eredmények?
Másfél-két év múlva. Addig nagyon nehéz volt eljutni. Nem egyszer gondoltam arra, mi van akkor, ha mégsem jó úton járok.
Szóval, te is megijedtél azért. És akkor mit csináltál?
Folyamatosan azt sulykoltam magamba, hogy egy vágy csak akkor alakulhat ki egy emberben, ha megvan hozzá minden képessége, hogy azt el is érje. És minden egyes megingás, csak egy újabb teszt az élet részéről: igazán szembe merek-e nézni a félelmeimmel, tényleg készen állok-e arra, hogy változtassak.
Ezek szerint, ha a belső hangunk azt súgja, ne menj arra, akkor azt csak összekeverjük a félelmeinkkel?
Amikor jó irányba megyünk, azt az izgatottságot a gyomrunkban érezzük. Olyan érzés, mint amikor szerelmesek vagyunk. Az igazi félelem egy hűvös érzés a torkunkban.
És mit szólt a környezeted, a férjed, amikor elkezdtél olyan dolgokat csinálni, amiket addig nem?
Az volt az egyszerűbb, amikor úgy döntöttem, hogy vitaminokkal, ásványi anyagokkal és természetes módszerekkel megerősítem az immunrendszeremet. Persze, amikor elkezdtem a 21 napos vízkúrát, akkor mindenki azt mondta, nem vagyok normális. De aztán szép lassan kezdtek elfogadni. Úgy sokkal könnyebb, hogy mi nem nézünk tévét és nem hallgatunk rádiót. Így nincs ránk hatással az, hogy állítólag minek kellene a normálisnak lennie. Drasztikusan megválogatjuk, hogy mit engedünk az elménkbe. Teljesen tudatosan megválasztom azt is, milyen könyveket olvasok.
Van példaképed?
A sportolók. Azok, akik igazán hihetetlen teljesítményeket érnek el…
Láthatóan elérzékenyülsz, ha ez szóba kerül.
Igen, mert korábban a közelükbe sem mertem menni, és esélyem sem volt, hogy valaha sportolhassak. Most meg mindez megtörténik velem. Rendszeresen futok, megalapítottam a sportegyesületemet, szervezem az első versenyünket. És képzeld el! Most megyek életemben először sportorvosi vizsgálatra. Tuti beteszem a könyvembe, mint bizonyítékot. Ezért is szeretem az életrajzi könyveket, mert nagyon sokat lehet tanulni belőlük. Szerintem nincs olyan történet, amit valaki már ne élt volna át valamilyen módon.
Melyik a kedvenced, amelyiket mindenkinek ajánlanál?
Lance Amstrong Minden másodperc számít című könyve. Tudom, sok mindent mondanak róla mostanában, de ez nem is érdekes, mert hihetetlen motiváló az, hogy őszintén beszél azokról a megpróbáltatásokról, küzdelmekről, kudarcokról, amelyekkel szembe kellett néznie pályafutása során. Arról, hogy mennyi mindent fel kellett áldoznia a sikerért. Szerintem az ő történetét csak egy hasonlóan beteg ember tudja átérezni. Olyan, aki én is voltam.
Fotó: Femcafe/Debreczeni Zita
Oldalak
This is a modal window.
Hasonló cikkek
