Tavaly karácsonykor épp a kardigánomat igazgattam a derekam köré, amikor belépett a 14 éves keresztlányom haspólóban és fekete bőrnadrágban, rajta egy oversize kockás kabát. Már tátottam a számat, hogy „hű, de jól nézel ki”, amihez föltétlen hozzáfűztem volna, hogy „te nem fázol?”, de szerencsére elharaptam. Majd mondja neki az Anyja, de a Papa se fogja szó nélkül hagyni! – gondoltam, miközben körbeköszönt mindenkinek. De senki egy rosszalló szóval nem illette, ahogy vártam. Vártam, mert ehhez voltam hozzászokva. Vártam, mert az volt bennem, hogy „rosszalni való” ilyen hidegben haspólót fölvenni. Felocsódva néztem a sógornőmre...
FemAnyu
Sokak számára a válasz egyértelmű: „Persze!” Hiszen nem egyformák kívül-belül sem, ahogy későbbi szerepelvárásaik sem azonosak. Ők olyan korlátokkal és engedményekkel nevelik gyermekeiket, amelyek mentén a nemi szerepekhez formálódik a felnövekvő gyerek személyisége. Míg mások számára az az egyértelmű, hogy nem akarják „a saját nemük börtönébe” zárni a gyermeküket. Ők azok a szülők, akik az eltérő nevelési igényt a gyerekek személyiségében, habitusában keresik, nem a nemi pólusok között. Engem pedig az foglalkoztat, hogy szülőként mi alapján dől el bennünk ez a kérdés?
Ez a beszoktatás olyan homályos fogalom – mi is értetlenkedtünk a szülőkkel annak idején. Az óvodák két-három hónapról beszélnek az első szülői értekezleten, de van, hogy első nap vagy egy hét után már ott kell hagyjuk a gyereket. Akkor most hogy van ez?
Mostanra sokan túl vagytok már az óvoda második hetén. Egy csomó tapasztalattal gazdagodtatok és reméljük, hogy jó élményekkel is a torokba gubózosokon túl... Ebben a cikkben pár apró tippet gyűjtöttem össze annak érdekében, hogy minél könnyebben induljanak a reggeleitek a kicsikkel. Ér személyre szabni.
Sokat gondolok most rátok, kedves beszoktatós szülők! Látlak benneteket reggelente szembejönni, amikor én már az iskola felől jövök visszafelé. Eltelt az első hét. Legtöbbetek oldalán vidáman lengenek a kis cofik, susog a tüllszoknya a gumicsizma fölött. Vannak mélyre húzott siltessapkák, Matchbox a marokban. Akárhogy is telt eddig az első hetetek, vélhetően eljön egy olyan időszak, amikor „Nem akarok menni az ovibaaa!” – toppant, pityereg, durcázik vagy oldaladba bújik az egyméterkéd. Kisóvodás volt az enyém is, amikor összeírtam az alábbiakat erre válaszul. Nekünk bevált.
A szeptember új korszakot nyit sok család életében. Az óvodák folyosóit ellepik az újdonsült ovisok kezébe kapaszkodó szülők. Nem könnyű az elengedés, főleg elsőre nem az. Annyi kétség tolonghat bennünk a csoportszoba küszöbén! „Ha valaki csúnyán viselkedne veled, szólj az óvó néninek!” „Majd odabújhatsz hozzá, ha hiányzom!” „Biztos lesznek új barátaid!” „Ne beszélj csúnyán az oviban!” „Ne vedd ki más kezéből a játékot, mint a játszón...!” – soroljuk az intelmeinket, tanácsainkat. Bárcsak egy pillanat alatt megbizonyosodhatnánk arról, hogy elég volt mindaz, amire eddig tanítgattuk! – pedig a java még hátra van.
„Fokember” volt az első szuperhős, akire felkapta a fejét a fiam. Tátott szájjal nézte a másfél méteres törölközőn terpeszkedő Pókembert a vásárban. Ki ő? Mit csinál? – kérdezgette, amire foghíjas ismereteim szerint próbáltam választ adni. Aztán látott Hulk-ot és Amerika kapitányt is pólókon – itt már apa tájékozottságára támaszkodtam. Ez a szuperhősös tematika aztán kapóra jött egy ovis helyzet kapcsán, amikor elkélt egy kis bátorítás a kiscsoportosunknak.
Egy Los-Angeles-i fotógráfust idézek a címben, akire hosszas böngészés során bukkantam rá. Tanulmányok után kutattam a hajhoz fűződő összetett kapcsolatunkról, amit nőként a saját (fej)bőrömön is érzékelek. A lányos anyukák testközelből kísérhetik a folyamatot, amint kipattan az első kis fésűk, csattok, hajdíszekkel. Ahogy a fiúcskáknál is jellemző egy-egy hajmániás időszak.
