Peller Mariann: „Hiába kerültem a mélypont legaljára, azt éreztem, hálát adok érte”

Kevés olyan bájos, pozitív kisugárzású, életvidám személy van, mint Peller Mariann – optimista életszemlélete és kirobbanó energiája már-már ragadós, ő maga pedig néhány perc alatt képes mosolyt csalni bárki arcára. Nem csupán műsorvezetőként, szinkronszínésznőként és családanyaként, hanem néhány éve már írónőként is hatással van a hazai közönségre, ha pedig az ember beszélgetésbe elegyedik vele, egyből az az érzése támadhat, hogy bizony sok minden van még a tarsolyában. Önismereti gondolatairól, sokszínű szakmai útjáról, sikereiről, az íráshoz fűződő szeretetéről, hitéről, valamint jövőbeli terveiről beszélgettünk vele, nemrég ugyanis betöltötte a 40-et, ami egyáltalán nem zavarja, sőt: kifejezetten örül neki. Interjú.
Július 30-án 40 éves lettél. Ez mégiscsak egy szép, kerek szám. Jól telt a születésnapod? Hogyan ünnepelted meg?
Nagyon jól telt. A születésnapom vasárnapra esett, ezért szombat estére összehívtam a baráti társaságaimat, körülbelül 15-en voltunk. Aranyosak voltak, mert mindenki, aki épp nem dolgozott, nyaralt vagy fellépett valahol, igyekezett ott lenni. És majdnem mindenkitől azt kaptam, amit kértem: kaparós sorsjegyeket, amiknek a felét már le is kapartuk a fiaimmal, de még mindig van egy csomó. Ez volt a születésnapom bulis része, másnap pedig elköltöttem egy késői ebédet a szüleimmel, a fiaimmal és a nővéremmel az egyik kedvenc éttermünkben.
Volt olyan a barátaid között, aki meglepett valami személyesebbel?
Azok a barátnőim, akikkel együtt jártam a Színház- és Filmművészeti Egyetem tévés szakára, készítettek nekem egy hatalmas fényképalbumot, és beleragasztottak minden olyan fotót, ami az egyetem első pillanatától kezdve mostanáig készült. Csodálatosnak tartom, hogy most már nem csak digitálisan őrizhetem ezeket az emlékeket.
Minden évben így ünnepled meg a születésnapodat?
Nem, ez volt az első, pedig világ életemben arra vágytam, hogy így ünnepeljem a születésnapomat. Nem voltam magamnak elég fontos ahhoz, hogy leszervezzem. De mostanra ez megváltozott. Ilyenkor nem is magamat ünnepeltetem, egész egyszerűen csak annyi történik, hogy van az évben egy alkalmas nap arra, hogy együtt lehessek a számomra legfontosabbakkal és jól érezhessem magam velük. Szerintem fontos, hogy legyen pár ilyen nap az évben, hiszen közben elszalad mellettünk az élet. A végén tényleg csak arra emlékezzünk, hogy folyton dolgoztunk, egyik helyről a másikra rohantunk, stresszeltünk, logisztikáztunk? Nem szeretném, ha ez így lenne, mostantól szeretnék minél több ilyen jó emléket gyűjteni. Nem mondom, hogy jövőre is ekkora buli lesz a születésnapomon, de a családommal mindenképpen lesz egy, a mostanihoz hasonló ünneplés.
Fontos számodra az, hány éves vagy? Vagy volt az életednek olyan szakasza, amikor úgy érezted, az életkorod nagyon egy lényeges dolog az életedben, sok mindent meghatároz?
Olyan értelemben igen, hogy vártam, hogy a húszas éveim véget érjenek, vártam, hogy túllegyek a harmincon, és a negyvenet is nagyon vártam. Egyáltalán nincs tőle rossz érzésem. Kiskoromtól kezdve sok szomorúságot, fájdalmat, bántást cipeltem, és ahogy haladok előre korban, ezekből folyamatosan rakok le újra és újra. Éppen ezért nem azt érzem, hogy öregszem, hanem hogy évről évre felszabadulok.
Egy másik interjúban úgy fogalmaztál, semmi szorongás és félelem nincs benned azzal kapcsolatban, hogy beléptél a negyvenes éveidbe, sőt sokkal magabiztosabbnak látod magad, mint 10 évvel ezelőtt. Miben különbözik a 30 éves Mariann a 40 évestől?
A 40 éves Mariann ki mer állni magáért minden helyzetben, mindenkivel szemben. Fel meri vállalni, hogy milyen ember valójában, és azt is, hogy mire vágyik. Még akkor is, ha az nem feltétlenül egy dicsőséges történet. Hiszen bennem is van önzőség, irigység, türelmetlenség, hiúság. Még sorolhatnám a rossz tulajdonságaimat, de minek? Ezt mások úgyis megteszik a kommentszekcióban (nevet). De a lényeg, hogy a 30 éves Mariann nagyon meg akart felelni mindenkinek mindenben, a 40 éves Mariann viszont nem szégyelli, hogy nem tökéletes.
Miből fakad ez az önbizalom? Van erre valamilyen jó recept?
Szerintem nincs egy konkrét jó recept, viszont ha megtanulunk ténylegesen figyelni önmagunkra minden élethelyzetben, akkor már jó úton vagyunk. Miért reagáltam úgy, ahogy? Most miért haragszom? Miért sértődtem meg? Ez most miért okoz nekem ekkora örömöt? Ezt miért élvezem ennyire? Ha valaki rendszeresen felteszi ezeket a kérdéséket, megfigyeli a benne dolgozó mozgatórugókat, szép fokozatosan elfogadja önmagát. Sőt, akár odáig is eljuthat, hogy ténylegesen megszereti önmagát. Ez igazából az önismeret és a tudatosodás alapja.
Azáltal, hogy vizsgálod önmagadat, az érzéseidet és a gondolataidat, jutottál valaha olyan felismerésre, hogy bizonyos dolgokat mai fejjel már másként csinálnál?
Nem, mert mai fejjel bizonyos helyzetekbe már bele sem mennék – ezt viszont nem tudnám most, ha másképp tettem volna az akkori fejemmel. Nincs olyan dolog, amire azt mondanám, bárcsak máshogy csináltam volna.
Mi a helyzet az elért sikerekkel? Mit tartasz a legnagyobbnak az elmúlt 40 évből?
Elsősorban a két gyermekemet, de ez csak részben az én sikerem, hiszen az édesapjuk nélkül nem ilyen fiaim lennének. A nagyobbik januárban lesz 11 éves, a kisebbik pedig szeptemberben tölti a 8-at. Olyan jó nézni őket, hogy milyen jó humorral, megfigyelőképességgel, érzékenységgel lettek megáldva, és azt is jó látni, hogy milyen kritikusan tudnak egy-egy élethelyzethez hozzáállni. Az apukájukkal az egyik legnagyobb sikerünk, hogy két ilyen okos, értelmes, jó fej gyerekünk van.
És szakmai szempontból?
Sikerként könyvelem el, hogy megszülethetett a saját műsorom, az Utazás a lelked körül és hogy létrehoztam a Lélekközösséget. Közben pedig az is hatalmas siker nekem, hogy már hatodik éve vagyok műsorvezető az RTL-en futó Reggeliben, korábban ugyanis nem töltöttem két évnél többet egyik munkahelyemen sem – valami mindig történt; vagy nem hosszabbították meg a lejárt szerződésemet vagy kirúgtak vagy én mondtam fel. A Reggeli pont azóta tart huzamosabb ideje, hogy elindítottam egy saját irányt – mintha minden arrafelé terelt volna.
De azt se felejtsük el, hogy két könyved is megjelent már.
Az, hogy írószerűség lettem – annyira nagyképűnek hangzik kimondani azt, hogy író vagyok – szintén nagy siker. A második könyvemnél éreztem azt először, hogy na igen, ez már regény. Az első még egy vakrepülés volt, csak mentem az ösztönöm után. Nem olvastam utána, hozzáteszem a másodiknál sem, csak addigra már ismertem, hogyan dolgozik a szerkesztő a szöveggel, és elkezdtem ahhoz idomulni, így nem is volt már annyi dolga, mint az elsőnél.
Mi számodra ebben a legnagyobb öröm?
Az, hogy szeretik a könyveimet, várják a következő részt, visszajeleznek, hogy milyen érzéseket és gondolatokat indítottak el bennük a szövegeim. Az, hogy hatással tudok lenni emberekre, és saját maguk felé tudom fordítani őket.
Ha jól tudom, már dolgozol a harmadik részen. Mit lehet tudni erről a könyvről, mire számíthatnak az olvasóid?
A második kötetben, a Szerelemszövetségben öt előző életbe nyerünk betekintést. Az egyiknél azt éreztem, hogy ki akarom dolgozni és csinálni szeretnék belőle egy spin-off epizódot. A harmadik kötetben a dinasztiákat megelőző, egyiptomi Óbirodalomba utazunk vissza, amikor még nagyon erős volt a spiritualitás és a mágia. Közben pedig a jelenkorban, párhuzamosan is folytatódik a sztori. Kicsit ez olyan, mint egy eredettörténet. Nagyon élvezem írni, jobban mint az első kettőt!
Ezt a könyvet is ingával a kezedben írod?
Igen! De már nem használom annyit, mint a legelsőnél. A másodiknál sem használtam sokat, és most sincs már akkora szükségem rá. Annyit csinálok, hogy mikor leülök írni, a kezembe veszem, tisztítást kérek, majd felveszem a kapcsolatot azzal az energiával, ami a hitem szerint segíteni és vezetni szokott.
Összegezve az elmondottakat, kimondhatjuk, hogy a szakmai repertoárod nagyon sokszínű: televíziós személyiség, műsorvezetőnő, szinkronszínésző, 2020 óta pedig írónő is vagy. Melyik szerepben érzed magad a legjobban, melyikben tudsz a leginkább kiteljesedni?
Íróként tudok a legjobban kiteljesedni, abban a szerepben vagyok a legszabadabb, ugyanis nem mondja meg senki, hogy mit csináljak – egyébként az első könyvemnél ez még nehézség volt az elején. A másodiknál esett le úgy igazán, hogy én most azt írok, amit akarok, és ez senkit nem fog zavarni, hiszen csak fikció. Ez akkora szabadságélmény!
El tudod képzelni, hogy egy napon hátat fordíts a médiának és csak az írással foglalkozz?
Igen, ha mondjuk nagyon megcsúnyulok és nem lesz rám szükség (nevet).
Foglalkoztat téged az, hogy az idő múlásával változni fog a külsőd és emiatt esetleg kevesebb munkával keresnek meg?
Őszintén? Nem igazán. Az a helyzet, hogy miután a saját műsoromat a YouTube-ra gyártom, simán el tudom képzelni, hogy akár 70 évesen is képernyőn leszek és ugyanúgy fogok emberekkel foglalkozni. De most úgy gondolom, hogy lehet akkor már a fő csapásirány az írás lesz, és mellette csinálok majd kisebb videókat, beszélgetéseket. Ugyanakkor azt is érzem, hogy nem véletlenül lettem műsorvezető, ahogyan az sem véletlen, hogy a spiritualitást, mint témát fogyasztható módon tudom közvetíteni. Olyan, mintha a műsorvezetői lét is ezt a célt szolgálná.
És ha már spiritualitás: többször elmondtad már, hogy ez ad neked választ a legfontosabb kérdéseidre. Mit tanácsolsz azoknak, akik nehezen tudják felvenni a kapcsolatot a belső énjükkel?
Szerintem érdemes a megérzések felől közelíteni ehhez a kérdéshez. Mindenkinek szoktak megérzései lenni – például egy másik emberrel kapcsolatban azt súghatják, hogy lehet, rossz szándék vezérli, vagy egyszerűen csak nagyon ismerős valahonnan az illető. Érdekes játék megfigyelni, hogy működnek-e egyáltalán a megérzéseink és hogy mit súgnak. Egyébként mindig beigazolódik, hogy érdemes hallgatni rájuk. Nem kell mindig észszerűnek lenni, jobb lenne szívszerűnek lenni.
Korábban úgy fogalmaztál, olykor a mélypontok is segítenek, fejlesztenek. Mit gondolsz, hogyan lehet bennünk megtalálni a pozitívumot?
Amikor az ember valami igazán rosszban van benne, és azt érzi, nincs kiút, akkor úgy kell felfogni, hogy mindez egy lehetőség arra, hogy valamit másként csináljon, valamit változtasson önmagán. Amikor minden rendben van, nem fáj a lelkünk, nincs ami arra ösztökéljen bennünket, hogy fejlődjünk, tudatosodjunk. Kellenek a pofonok ahhoz, hogy keressünk egy kapaszkodót. És milyen érdekes, hogy általában pont az ilyen mélypontok után szoktak a legtöbben a spiritualitás felé fordulni. A lélek annyira makacs, hogy valójában a veszteségből és a fájdalomból kezd el igazán fejlődni. Egészen addig csak hajszolja az örömöket, azt keresi, ami jó, ami könnyű, ami kényelmes. Volt már olyan, hogy hiába kerültem a mélypont legaljára, azt éreztem, hálát adok érte. Akkor még nem értettem, mi a pontos tanulság, hiszen az nem mindig esik le rögtön, de tudtam hálát érezni a helyzet iránt. Ilyenkor egyébként gyorsabban is jön a segítség – egy ötlet, egy gondolat vagy csak egy telefonhívás formájában.
A gyerekeid is hasonlóan nyitottak a spiritualitás felé? Ők mit vesznek át ebből?
Igyekszem nekik mindent megmutatni, de van egy szkeptikus, materialista édesapjuk is, aki másfajta szemléletmódot ad át nekik. Az ő döntésük, hogyan néznek a világra, az élethelyzetekre, a történésekre, a fájdalmakra, az örömökre. Annyit viszont a kisebbik fiam már átvett, hogy ha mondjuk valaki beteg a családban, akkor szól nekem, hogy ’anya, hívd kérlek a gyógyító angyalt’. Sőt, volt már olyan is, hogy együtt csináltunk relaxációt egy fontos esemény előtt. Tehát szeretnék eszközöket adni a kezükbe, de úgyis ők fogják eldönteni, hogy akarják-e majd használni egyáltalán. A saját útjukat nekik kell végig járniuk, én csak annyit tehetek, hogy megmutatom nekik, az út során sokféle kapaszkodó van.
Milyen tervek szerepelnek a bakancslistádon a következő 40-re?
Alapvetően tervező típus vagyok, de az utóbbi időben ez megváltozott kicsit. Annyival izgalmasabb dolgokat hozott az élet, mint amilyeneket én valaha el tudtam volna képzelni – korábban például azt hittem, az íráshoz majd csak az ötvenes-hatvanas éveimben fogok fordulni –, éppen ezért nem tervezek néhány évtizeddel előre, az viszont megvan, hogy mikre vágyom, mit szeretnék még tanulni.
Mi az a vágy, amit nagyon szeretnél, ha majd teljesülne?
Szeretném filmként vagy sorozatként látni a történeteimet. Persze, ez egy elég nagy vágy, de amikor 14 éves voltam, az is óriási álomnak tűnt, hogy egyszer az RTL műsorvezetője leszek. Tehát miért is korlátozzam le magam? Illetve olyan vágy van még a szívemben, hogy egyszer szeretnék majd olyan életet élni, amikor három-négy hónapig csak az írással foglalkozom, és közben nem Magyarországon, hanem Olaszországban vagyok.
November 26-án került sor a Játékszín falain belül Peller Mariann Szerelemszövetség című regényének bemutatójára, melynek apropóján Szabados Ágnessel beszélgettünk.