Vérszegény, lagymatag, playback? Ilyen volt valójában Justin Bieber a Szigeten egy rajongó szemével
Óriási tömeg, ájult emberek, de annál nagyobb extázis
A pénteki napom másról sem szólt, csak az izgalomról és a várakozásról: csak arra tudtam gondolni, hogy egy óriási vágyam teljesül aznap, így már jó korán ki akartam érni a helyszínre, hogy minél jobb helyem legyen. Na persze nem voltak illúzióim, tudtam, hogy nem fogok az első sorban csápolni, mégis abban reménykedtem, hogy viszonylag egy kényelmes helyről figyelhetem majd az eseményeket, ennek érdekében pedig már több órával a kezdés előtt a nagyszínpad előtt álltam és vártam, nagyjából három és fél órát a kezdésre. A tömeg elképesztő volt: számítottam arra, hogy Justin neve hatalmas húzóerő lesz még azok számára is, akik nem kifejezetten rajonganak érte, de arra még én sem gondoltam, hogy ekkora lökdösődés, tolakodás és furakodás lesz az első sorokért, de egy fesztiválon ez talán érthető, mégis megdöbbentő volt látni azt az iszonyatos embermennyiséget, ami körbevett. Hogy milyen volt így várni rá? Őszinte leszek, elég kellemetlen és idegtépő: meleg volt, a nyakamba jó pár alkoholos ital landolt, a portól és a tömegtől alig kaptam levegőt, mindeközben tényleg nem túlzás azt állítani, hogy agyontapostak. Egy dolog tartotta csak bennem a lelket: miatta vagyok itt és azért, hogy élvezzem a produkciót, amit nyújt, még akkor is, ha közben szó szerint a túlélésért harcolok. Márpedig én nem csalódtam: Justin pontosan érkezett, sőt, előbb is kezdte a koncertet, és mint említettem, épp azt nyújtotta, amire számítottam. Talán a színpadi látványvilág nem volt a legkiemelkedőbb, de cserébe egy jó másfél órás, minőségi, vérprofi fellépésben volt részem, tele énekléssel és tánccal, ezek összessége pedig egy erős, energikus, libabőrt kiváltó hatást keltett bennem, ami minden volt, csak nem vérszegény és playback. Apropó playback, én rákerestem a szó jelentésére, és a következőt találtam: „Olyan előadás, amikor az ének felvételről megy, és az énekes csak tátog”. Nos, ez alapján úgy gondolom, nem igazán nevezhetjük playbacknek azt, hogy Bieber egy-egy nagyobb slágere során a refrénnél ráénekelt az alapra – az alapra, amin bár valóban hallhattuk az eredeti, stúdiós felvételt, ám aki jól fülelt, az kihallhatta azt is, hogy Justin bizony élő valójában is dalolászott, nem beszélve azokról a kevésbé ismert számokról, amit mindenféle „segítség” nélkül is végig énekelt, vagy éppen akusztikusan adott elő. A tömeg pedig imádta: még én magam is meglepődtem, hogy az emberek szinte minden dalt ismertek és vele együtt énekeltek, még azokat is, amelyeket egyáltalán nem hallhatunk a rádiókban, és tényleg csak azok a rajongók ismerik, akik nagyon elmerültek Bieber munkásságában. A leírtak alapján tehát úgy gondolom, aki ott volt, és aki egy minimálisan is szereti őt, egyáltalán nem volt csalódott – én sem voltam az, habár tény, hogy elfogult vagyok vele kapcsolatban, mégis azon a véleményen vagyok, hogy egy magasszintű produkciót kaptam. Talán egy dolog volt, ami még nekem sem tetszett: Justin rettentő keveset kommunikált a közönséggel, pedig erre várt mindenki – egy-két kedves szóra, üdvözlésre, az örömének kifejezésére, hogy itt lehet, hiszen még sosem járt Magyarországon korábban, legalábbis nem tudni róla, így nyilván a rajongók vártak néhány gondolatot a „találkozással” kapcsolatban. Ez elmaradt, és az is feltűnő volt, hogy az énekes fáradt, esetleg még mindig nem épült fel teljesen korábbi egészségügyi problémáiból, így a kedvtelenség érezhető volt rajta – ennek ellenére zenészként, Grammy-díjas előadóként a maximumot nyújtotta a színpadon, aminek minden centijét bejárta. A rajongók tehát elégedettek voltak, örültek, extázisba estek, páran el is ájultak – a károgók pedig ahogyan mindig, úgy most is mindenbe próbáltak belekötni, amibe csak lehetett, de ez minden sztár esetében ilyen. Nem kell mindenkinek szeretnie Justint sem, hiszen tehet bármit, lehet bármennyire is profi és népszerű, olyan soha nem lesz, hogy minden ember rajongani fog érte. És ez így van jól!