A magyar színésznő, aki külföldön híresebb, mint itthon – Interjú Goztola Krisztinával
Idén a cannes-i filmfesztiválra is meghívást kapott új filmje, a Le Collier (A nyaklánc) kapcsán.
Világsztárokkal a vásznon
Eggerth Márta, Kapitány Anni, Gábor Zsazsa – csak néhány magyar nő, akik művészetükkel eljutottak az álomgyárba, Amerikába. A századforduló környékén még nem ment csodaszámba, ha egy énekes- vagy színésznő a tengerentúlon próbált szerencsét, manapság azonban egyáltalán nem jellemző, hogy kelet-európai színészként tárt karokkal várja az embert Hollywood. Vannak azonban még olyan kalandvágyó és elhivatott alakjai a magyar színjátszásnak, mint amilyen a 37 éves, kapuvári születésű Goztola Krisztina, aki bár pályáját itthon kezdte, hangos sikereket csak a külföldi produkciókban ért el. Mindent megtett, hogy helye legyen a nemzetközi színészszcénában: az angol mellett tökéletesen megtanult olaszul és franciául, folyamatosan képzi magát, Londonban és Los Angelesben tanult filmszínészetet.
A kitartása és szakmai alázata odáig vitte, hogy ma már saját, Budapest-Párizs központú, produkciós irodája van, a Jonah Film Entertainment, melynek ügyvezető igazgatója. A produceri munkája mellett aktívan játszik is. 2017-ben világszerte több millióan látták a mozikban a HHHH – Himmler agyát Heydrichnek hívják című amerikai-francia-angol-belga történelmi akcióthrillert, amelyben a Jason Clarke által alakított német tiszt szeretőjét személyesítette meg.
Producerként is dolgozik
Idén saját filmjének, a Le Collier-nek - magyar címe: A nyaklánc - egyik főszereplőjeként és producereként meghívást kapott a cannes-i filmfesztiválra is, amin csupán azért nem tudott részt venni, mert a koronavírus-járvány miatt elhalasztották. A filmet - melynek rendezője párja, Halmi Péter - hamarosan Indiában mutatják be.
Krisztina ízig-vérig kozmopolita, aki a világ bármelyik pontján megtalálja a helyét, de a szíve mindig Magyarországra húzza, a karantént is itt töltötte párjával, akivel már a következő filmjükön dolgoznak. Az elmúlt évek szakadatlan munkájáról, példátlan karrierútjáról és terveiről kérdezte őt a Femcafe.hu riportere exkluzív interjúban.
Mesélj egy kicsit a gyerekkorodról! Milyen családból jössz? Milyen értékeket hozol otthonról?
Kapuváron születtem, de 11 éves koromban Győrbe költöztünk, itt nevelkedtem. Senki nem volt művész a családunkban, ennek ellenére a szüleim úgy ítélték meg, hogy fontos a nyelv- és zenetanulás. Már egészen kicsi koromban balettórákra és néptáncolni jártam, utóbbit tíz évig csináltam. Az édesapám matematikus-fizikus, édesanyám pedig az egészségügyben dolgozott asszisztensként. Mondhatjuk, hogy egyszerű családból jövök. A művészetek iránti érdeklődésem már elég hamar nyilvánvalóvá vált, így zenei gimnáziumba kerültem, itt is tettem érettségit. Tulajdonképpen már 15 éves korom óta a színpadon voltam, így nagyon egyértelmű volt a művészi vonal. A konzervatóriumban beszédtechnikát is tanultam, így amellett, hogy elvégeztem a magánének szakot, a színpadi beszéd sem okozott számomra nehézséget. Nagy álmom volt, hogy operaénekesnő legyek, de végül nem így alakult. Az operaműfaj szeretete azonban most is elkísér. Érettségi után jött a döntéshelyzet: felvettek a zeneművészeti tanári szakára és a színművészetire is. Akkor úgy döntöttem, hogy az utóbbit választom, így lett belőlem színésznő.
Tökéletesen beszélsz angolul, franciául és olaszul, de sokan vannak a pályán, akiknek van nyelvismeretük, mégsem építenek nemzetközi karriert. Téged mi vitt rá, hogy kipróbáld magad külföldön?
Ez egy nagyon komoly dilemma volt, évekkel ezelőtt turistaként kiutaztam Angliába. Nagyszerű érzés volt filmsztárokat látni a színházi környezetben. Szerettem volna kipróbálni magamat ebben az új világban, ezért ügynökséget kerestem, ahol elmondták, miben látnak fantáziát a karakterem kapcsán. Előnyként említették, hogy inkább déli típusú megjelenésem van, mint kelet-európai. Másfél évig tanultam Londonban, az Actor Centerben, amit profi színészeknek hoztak létre, akik számára producerek és casting direktorok tartottak workshopokat Angliából és Amerikából. Eljutottam aztán a döntéshelyzetig, hiszen egyértelművé vált, hogy nem lehet egyszerre két lovat megülni: vagy itthon vagy külföldön játszom. Nagyon bizonytalan voltam. Azt tudtam, hogy megöli a lelkem, ha civil munkát kell végeznem és napról napra azt várni, hogy hívjanak az ügynökségtől. Nagy dilemma volt, de mindent beleadtam és sikerült. Évek munkája volt, de szép lassan megalapoztam a jövőmet a nemzetközi színészpiacon és időközben a tökéletes társat is megtaláltam.
London mellett Los Angelesben is tanultad a mesterséget. Mik azok a legfontosabb szakmai tapasztalatok, amelyeket ezáltál megszerezhettél?
Úgy tudom, hogy itthon még mindig a Sztanyiszlavkij-módszert tanítják, ami nem baj, hiszen ez színpadon kitűnően működik. Amit én tanultam, a Meisner-technikát viszont inkább a nagyfilmvásznon alkalmazzák. Én ezt szerettem volna megtanulni. Amerikában egyébként azt mondják, hogy legyél egyedi, egyszeri és megismételhetetlen, a színész a saját személyiségére épít fel egy szerepet. Magyarországon az egyetemen a versek és a monológok előadásán volt a hangsúly, Londonban, vagy LA-ben pont fordítva, sok helyzetgyakorlat és improvizációs feladat után jöttek csak a monológok. Én ott nyíltam ki és ott találtam meg önmagamat.
Hazai pályán sem könnyű a színészvilágban érvényesülni, úgy sejtem, hogy külföldiként még nehezebb. Milyen nehézségekkel találkoztál expatként?
Szerencsés voltam, mert rögtön voltak szerepeim, reklámfilmek, kisebb és nagyobb alakítások. Hálás vagyok a sorsnak, hogy nem kellett civil munkát végeznem, ez esetben biztos hazajöttem volna. A meghallgatáson nem azt nézték, hogy honnan jöttem, hanem a személyiségemet fürkészték. Az első kérdés általában az volt, hogy ki a mestered. Ott már nem az a szempont, hogy milyen nemzetiségű vagy, hanem, hogy milyen színészi kvalitásaid vannak. Nem az az elvárás, ne legyen akcentusod, hiszen országonként, régiónként más dialektusban beszélik az angol nyelvet. Más az amerikai, más az angol akcentus. Azon belül is különbözik, amit egy upper class, vagy lower class-beli karakter használ. De más külföldi produkciókra is igaz az, hogy a helyén kezelik az akcentuskérdést.
A magyar identitásod mennyire tudtad megőrizni?
Lélekben sosem hagytam el Magyarországot. Négy-öt hét után iszonyatos honvágyam van és mindig hazajövök. Ha kérdezik, hogy hol van az otthonom, azt válaszolom, hogy Szentendre. Szerelembe estem a Dunakanyarral, gyönyörű és nyugalmat ad. A karantén alatt itthon voltunk, pedig eredetileg Olaszországba készültünk a filmünk utómunkálatai miatt, de a koronavírus felülírta a terveinket. Egyetlen dolgot bánok, hogy a karantén alatt nem tudtunk összejönni a családdal.
Számos hazai és nemzetközi szereped volt, színpadon és filmen egyaránt. A legizgalmasabb éved talán 2017 volt, hiszen ekkor szerepeltél a HHHH – Himmler agyát Heydrichnek hívják című amerikai-francia-angol-belga történelmi akcióthrillerben, és megnyitottad Budapest-Párizs központú produkciós irodádat. Az utóbbi években ráadásul már nem csak színésznőként, hanem producerként is tevékenykedsz. Miért szeretted volna kipróbálni magad ezen a területen is?
Egyáltalán nem szerettem volna kipróbálni magam. Ha bárki azt mondja, hogy nekem valaha ilyen affinitásom lesz, kinevetem! (nevet) Matei Visnec kétszemélyes darabját játszottuk franciául, Avignonban és Párizsban, ami után Clayton Burkhart amerikai filmrendező felkeresett. A Les Recherches Continuent című film jogi tárgyalásaiba már nyelvtudásomnak köszönhetően folytam bele, ez alapozta meg, hogy a filmgyártás is érdekelni kezdett. A filmnek nemcsak producere, hanem a főszereplője is voltam. Egy édesanyát alakítok benne, akinek eltűnik a 4 éves kislánya. A rendőrség lezárja a nyomozást, ő viszont ebbe képtelen belenyugodni. A forgatókönyv alapjául egy népszerű olasz krimiíró, Giorgio Scerbanenco műve szolgált. A film nagyon aktualitás, mert sajnos egyre több gyermek tűnik el évről-évre nyomtalanul. A szerepre készülvén édesanyákkal beszélgettem. Kérdeztem tőlük, hogyan lehet feldolgozni vagy továbblépni egy ilyen tragédián? Azt mondták, sehogy. Ami legjobban felemészt egy szülőt ebben a helyzeben az az őrjítő bizonytalanság. Ezzel a filmmel szerettük volna felhívni az emberek figyelmét arra, hogy vigyázzunk nagyon a gyerekeinkre. Ez kollektív felelősség, függetlenül attól, hogy te szülő vagy-e vagy sem.
Az első produceri munkád ez a film volt, ami magyarul az Engedj el! címet kapta. Los Angelesben két bemutatója is volt, 2018-ban pedig a IX. Bujtor István Filmfesztivál fődíját is hazavitted vele. Idén a szakma legnagyobb fesztiváljára, Cannes-ba is meghívást kaptál a Le Collier című film kapcsán. Szerinted mi a titka, hogy ekkora siker lett?
A siker mögött rengeteg év van. Lehet, hogy úgy látszik, hogy ez egyik pillanatról a másikra vált valóra, de valójában egy nagyon hosszú folyamat volt. Kiutaztunk Párizsba, elindítottuk az előkészületeket, beleértve a technikai tárgyalásokat és a szereplőválogatást is. Nagy öröm számomra, hogy ezt a munkát már nem egyedül végezhettem, hanem kettesben a párommal, Halmi Péterrel, pedig a kapcsolatunk elején nem is terveztünk közös munkát.
A színészet mellett egy másik szenvedélyed a divat, modellként is számon tartanak. A legutóbb a világhírű izraeli tervezőnő, Michal Negrin egyik kreációjában láthattunk. Mit jelent számodra az öltözködés és a divat?
A legeslegelején, amikor kimentem Londonba, modellkedtem. Ezt borzasztóan szégyelltem, mert visszalépésnek éreztem az itthoni színházi főszerepek után. Most a fesztiválmegjelenések kapcsán azonban újra fontos lett a divat az életemben. Tavaly Cannes-ban Michal Negrin csodálatos kollekcióját viseltem. A legközelebbi nagy fesztivál megjelenésen – remélhetőleg ősszel - egy fiatal magyar divattervező ruhájában leszek látható.
Milyen filmeken és ötleteken dolgozol jelenleg?
A következő forgatás szeptemberben indul, egy klasszikus regény adaptációjából angol nyelven forgatjuk majd. Ez lesz a cégünk első, egész estét betöltő filmje. Péter több forgatókönyvön dolgozik párhuzamosan, szerencsére ötletekben nincs hiány! Merész vállalás a munkába belevinni a párkapcsolatot, de nekünk nagyon jó együtt dolgozni, mert azonosak a meglátásaink.
Tordai Teri lánya nem bánja, hogy a színészi hivatás mellett kötelezte el magát, de örül, hogy az anyaságról sem kellett lemondani. A háromgyerekes színésznő és színiiskola vezető őszintén mesélt a Femcafe.hu riporterének a szakmai kihívásokról, karrierjéről, családjáról és arról is, milyen nagy vágya van a pályán, ami még nem valósult meg.
Leadfotó: Kazás Bence
Fotók: Goztola Krisztina engedélyével
Oldalak
