Eszenyi Enikő: "A művészet mindig utat tör magának!"
Eszenyi Enikővel a színházról, példaképeiről és a magyar filmgyártásról beszélgettünk. Azt is elárulta, hogy zsúfolt programja mellett hogyan próbál kikapcsolódni.
Novemberben ismét kiosztották a Junior Prima Díjakat színház és filmművészet kategóriában, ezúttal is tíz tehetséges fiatal munkáját elismerve. A zsűri tagjaként elmondanád, hogy milyen szempontok alapján születik meg a döntés, kik legyenek a díjazottak?
Enikő: Igazán egyszerű szempontok alapján, hogy ki mennyire tehetséges és milyen alakítást nyújtott. Általában egybehangzó döntések születnek, hiszen ismerjük ezeket a fiatalokat, és akiket felterjesztenek a díjra, egytől egyig nagyon tehetségesek. Leginkább azzal küzd az ember, hogy a tíz helyre húsz tehetség is jutna.
Mit gondolsz, manapság mennyivel van nehezebb dolga a pályakezdő színészeknek, mint neked volt annak idején?
Enikő: Sokkal nehezebb dolguk van, szinte össze sem lehet hasonlítani. Én ilyen koromban rengeteg tévéjátékban játszottam, kisebb és nagyobb szerepekben egyaránt. Sok filmet is forgattam, ezek a lehetőségek pedig számukra teljesen megszűntek. Annak idején nagyon sok TV- műsorban is részt vettünk, szilveszteri műsorokban, egyéb programokban. Ezen kívül ott volt a rádió is, ahol számos hangjáték készült, komoly anyagok komoly színészekkel. Ezek is megszűntek. Mikor én kezdtem a pályát, sokkal több területen megjelentünk, színházban, filmen, tévében, rádióban. Ha valakinek jól sikerült egy premierje, akkor a következő héten egészen biztosan várta egy tévéjáték forgatókönyve a portán. Akkor még nem volt celebkultúra sem, sokkal jobban ismertek bennünket. Sok összetevője van ennek az egésznek.
Hogyan indult a pályád? Mikor fogalmazódott meg benned, hogy színésznő szeretnél lenni?
Enikő: Egy kis faluban nőttem fel, Csengerben. A nagyapám kántortanító volt, iskolaigazgató, a családomban nagyjából mindenki pedagógusként dolgozott. A nagyapám sokat rendezett, hegedült, kórust tanított be. Én már sajnos nem ismertem, mert meghalt, mielőtt megszülettem, de sokat hallottam róla. A művészetekhez való kapcsolatom mindenesetre elég kézenfekvő volt. Eleinte, még négy-öt éves koromban táncosnő akartam lenni, de sajnos ebben a kis faluban semmiféle lehetőségem nem nyílt rá, hogy ezt tanuljam. Akkoriban még televízió sem nagyon volt, de én mindig ragaszkodtam hozzá, hogy színésznő szeretnék lenni. Később Debrecenben tanultam a gimnáziumban, a debreceni színházban pedig volt egy színházi stúdió, ahova én is jártam egy ideig. Onnan felvételiztem a Színművészeti Főiskolára, és rögtön fel is vettek. Attól kezdve pedig már könnyebb volt az utam.
Van példaképed, vagy valaki olyan, akire különösen felnézel?
Enikő: Olyan sok, hogy felsorolni se lehetne mindet. Elsősorban a tanáraim, Horvai István (a Vígszínház akkori igazgatója) és Kapás Dezső (a színház egyik fontos rendezője). Az, hogy hozzájuk járhattam, biztos hogy meghatározta az egész pályafutásomat. Amit a színházról tudok, azt főleg tőlük tanultam. De említhetném akár Iglódi Istvánt, a zenészmesterség tanárunkat, Montágh Imrét, a beszédtanárunkat, Fábri Zoltánt, aki filmmesterséget tanított, vagy Marton Lászlót és Valló Pétert, akik a párhuzamos osztályt irányították. Nagyon szerencsések voltunk, mert mindig különleges, nagy rendezőkkel dolgozhattunk. Egy egyetemista vagy főiskolás életében a következő lépcsőfok az, amikor bekerül a színházba, ahol már nem a saját osztálytársai veszik körül, hanem olyan nagy művészek, mint mondjuk Ruttkai Éva, Béres Ilona, Kern András vagy Tordy Géza, de a Vígszínház egész társulatát felsorolhatnám, mert egytől egyik kitűnő színészek. Az ember őket figyeli és sokat tanul tőlük, bár konkrétan nem is lehet elmondani, hogy mit tanul, mert csak egyszerűen beleivódik a tudás, szinte a bőrén keresztül szívja fel.
Oldalak
Hasonló cikkek
