Túl kövér, nagyon sovány, naiv, bunkó - miért nem tudjuk elfogadni egymást?
Talán egyszerűen az ember úgy van kódolva, hogy képtelen önzetlenül örülni más boldogságának. Lehet, hogy természetünknél fogva mindig az dolgozik bennünk, hogy muszáj jobbnak lennünk másoknál, mert csak így érhetjük el a céljainkat.
Szép szó, csak nem tudjuk, mit jelent igazán
"Akkor vagy igazán nagy és nemes lélek, ha képes vagy együtt élni azokkal, akik olyan dolgokat cselekednek, amelyeket te nem - és mégis megállod, hogy ne kritizáld őket, és nem avatkozol a dolgaikba" - fogalmaz Wallace D. Wattles, a néhai amerikai író. Az utóbbi években - a közösségi média felemelkedésének is köszönhetően - egyre többször jelenik meg az elfogadás fogalma, főként a virtuális térben, és hagy maga után vitákat. Ez egy gyönyörű szó, csak sajnos nem igazán tudjuk, mit jelent. Főként azért, mert emberek vagyunk, és az önzést csíráiban képtelenség kiirtani belőlünk, egyszerűen ilyenek vagyunk, bármennyire is igyekszünk törődni másokkal, azért elsősorban mindig a saját boldogságunkat helyezzük előtérbe - és ezzel alapvetően nincs is baj. A probléma ott kezdődik, hogy sajnos nem csak a saját boldogságunkkal foglalkozunk. Vagy lehet, hogy annak érdekében cselekszünk, de úgy akarjuk elérni, hogy közben azt kívánjuk, másnak legyen rossz, mert attól mi jobban érezzük magunkat. Itt a baj.
Az Instagram aktív felhasználójaként naponta látok posztokat az elfogadással kapcsolatban. A kisebb-nagyobb hírnévvel rendelkező júzerek, akiket 2020-ban influenszereknek hívunk gyakran fogalmazzák meg, milyen jó lenne, ha mindenki saját magával foglalkozna, saját magát fejlesztené és törekedne arra, hogy a legjobb legyen, a legjobb énjéért dolgozzon. Ehelyett sokan attól érzik jól magukat - vagy épp többnek -, ha lekövérezhetik, negatív szavakkal vagy gondolatokkal, kommentekkel illethetik a környezetükben élőket. Félreértés ne essék: nem a vélemény kinyilvánításával van a probléma, hiszen ehhez mindenkinek joga van - a gond az, ahogyan ezt tesszük és a cél, amit el akarunk érni vele.
Az elfogadás sok mindennel összefügg. Az önbizalom egyik alapköve, hiszen addig nem tudunk bízni magunkban és kiállni az értékeinkért, ameddig nem fogadjuk el magunkat és nem hiszünk a szavakban, amiket kimondunk. Aztán ott vannak a kapcsolataink - nem csupán a párkapcsolatunk, hanem a barátainkhoz, családtagjainkhoz fűződő viszonyunk. Ezeknél még fontosabb az elfogadás, hiszen sokszor a közvetlen környezetünkben lévő emberek nem feltétlenül úgy gondolkoznak, ahogy mi - kérdés, hogy emiatt vitába keveredünk-e velük, vagy esetleg meghallgatjuk őket, próbáljuk alkalmazni a másik csodás szót, amit empátiának hívunk, igyekszünk netán kicsit kívülről szemlélni az egész szituációt, hogy lássuk a nagy képet is és kompromisszumra jutunk. Nem egyszerű feladat. Sokszor ez a projekt már az empátia hiányánál elbukik.
Az elfogadás nem azt jelenti, hogy a másiknak mindig mindenben igazat kell adni és imádni mindenkit, aki mellett egyszer elmentünk az utcán. Nem önmagunk feláldozását jelenti, hanem azt, hogy alapjáraton megértjük, közel nyolcmilliárdan élünk a földön és nem vagyunk egyformák. Másképp gondolkozunk, más az értékrendünk - de ki mondja meg, melyikünké a legjobb, vagy a jó és a rossz. Persze vannak betonbiztos társadalmi normák, de 2020-ban ezek sem feltétlenül törvények, inkább csak útmutatóként szolgálnak. Az elfogadás az, amikor valaki nem feltétlenül úgy gondolkodik, ahogy mi, mégis megértjük - csak azzal is, hogy elfogadjuk, hogy nem olyan, mint mi, mert mások vagyunk.
Sokszor megfordul a fejemben, hogy vajon miért olyan nehéz elfogadni egymást? Miért keressük állandóan azt, hogyan ronthatjuk el mások boldogságát? Csak akkor lehetünk elégedettek, ha másoknak rosszabb, mint nekünk? Szokták mondani, hogy a problémáknak nincs hierarchiája, és ez az élet egyik legnagyobb igazsága. Nem tudhatjuk, ki milyen gonddal küzd az életében, ezért is lenne lényeges, hogy kedvesek legyünk a környezetünkben élőkkel.
Ehhez kapcsolódóan egy friss - szomorú - példát hoznék. Chadwick Boseman halála az egész filmipart, egész Hollywoodot és a világot is megrázta. A színészről sokan nem is tudták, hogy négy éven keresztül küzdött a rákkal, eközben sikert sikerre halmozott, nem állt le a munkával és az elfogadás egyik élharcosa volt. Kollégái szerint mindig mosolygott, mindig csak adott a környezetének, igazi példaképnek számított, egy legendának, akinek az öröksége nem hal meg soha. Egyszer sem mutatta, mennyire beteg és mekkora fájdalmai vannak. Az Instagramon viszont ezt nem látták az emberek, csak azt, hogy sokat fogyott, amit nem egyszer negatívan meg is jegyeztek számára - addig ment a dolog, hogy le kellett törölnie a bejegyzéseit, letiltotta a kommenteket, mert nem tudott megbirkózni velük. Sokan sajnos elengedhetetlennek érezték, hogy megalázzák őt, mert a mérleg kevesebbet mutatott és nem úgy nézett ki, ahogy megszokták. Pedig ő lett volna a legboldogabb, ha a régi önmaga maradhatott volna. Nem tudhatod, ki milyen problémával küzd. Legyél kedves!
Egy másik példa: Desi Perkins egy elég híres youtuber, sokan szeretik, mert őszinte, csinos, kedves és pozitív kisugárzása van. Aki nem ismeri, annak linkelünk ide egy videót. Lényeg, hogy a csaj tényleg szép, látszólag baromi tökéletes az élete, van egy szerető férje, megvan mindene, most indította útjára a saját márkáját és így tovább. Azt már kevesen tudják, hogy évek óta küzdöttek a párjával, mert nem tudott teherbe esni. Egy utolsó utáni kezelés segített rajta, most már nyolc hónapos várandós, de nem volt könnyű számára az út idáig. Épp ezért, amikor olyan képet posztolt, amin nem 40 kilós volt, hanem mondjuk 42, már jöttek a kommentek, hogy "Felszedtél pár kilót, vagy csak terhes vagy?" és hasonlók. Egy olyan embernek olvasni ezeket, aki kétségbeesett, hogy talán soha nem lesz gyereke, nem túl jó érzés. Nem tudhatod, ki milyen problémával küzd. Legyél kedves!
Egyáltalán nem fontos, más hogyan menedzseli az életét, milyen cipőt visel vagy mit posztol az Instagramra - befolyásolja ez a te életed? Nem. Ha más úgy boldog, hogy zöldre festeti a haját és bacont eszik juharsziruppal, az téged nem bánt - úgyhogy ha legközelebb a közösségi médiát lapozgatod, vagy csak meglátsz egy neked nem tetsző részletet bárkin, a negatív gondolataidat tartsd meg magadnak. Hidd el, sokkal jobban érzed magad, ha helyette megdicséred a barátnőd, barátod, milyen szép a haja vagy milyen jó választás volt a szemüveg számára, mert különlegessé teszi az arcát. Aki ad, annak mindig nagyobb hatalma van, mint aki kap.
Nagyon jó példa, amit egyszer egy filmben hallottam. "Ha lekövérezek másokat, attól én nem leszek vékonyabb. Ha azt mondom valakire, hogy buta, nem lesz több eszem. Ha megalázok, negatív jelzőkkel illetek embereket, az engem nem visz előbbre, épp ellenkezőleg - rosszabb helyzetbe kerülök, mint ők." Szerintem ennek minden sora szentírás.
Ma már a közösségi média is baromira hirdeti az elfogadást - kiváltképp a body shaming fogalom kapcsán. Úgy látom viszont - a tapasztalataim alapján -, hogy sokan csak azért állnak bele ebbe az ügybe vagy mozgalomba, mert divatos lett. Lehet, hogy tetszik sokaknak ez az összefogás, de ezek az emberek egy héttel később ugyanúgy megjegyzik a munkatársnőiknek, hogy a fülbevalójuk nem passzol az arcformájukhoz. Az a baj, hogy nagyon sok apróság van az életünkben, amibe mások bele tudnak kötni. Ha valaki sportos, az a baj - már nem nőies, ha modell alkat és vékony, azért nem jó, mert túl sovány, nincs mit fogni rajta. Ha valakin vannak plusz kilók, akkor miért nem XS-es méret. Ha túl sok retusálás kerül egy képre, az visszataszító. Ha valaki egyáltalán nem szerkeszti a fotóit, amatőr. Érdekes, igaz? Akkor tulajdonképpen mi a jó? Mi az, amit el tudunk fogadni?
Utóbbi sorokhoz szeretném idetenni egy népszerű youtuber/fitnesz influenszer lány posztját, ami a napokban nagyon megfogott, remekül szemlélteti a problémát, amiről szó van (legalábbis egyik részét, ami a külsővel kapcsolatos elfogadáshoz kapcsolódik). Livia Adams évekig anorexiával küzdött, aztán kigyógyult belőle, ma már imád enni és egy egyébként nagyon természetes, őszinte csajról van szó, aki most már nem fél elmondani a véleményét, főleg mivel tudja, hogy hatással van másokra, sok követője van.
"Mikor lett a testünk köztulajdon? A külsőnk megítélése bárki által mostanra nagyon durva méreteket öltött. Számomra felfoghatatlan, hogy egy olyan dolog, ami szó szerint semennyire nem befolyásolja mások életét mindenki ügye lett. Mi dolgom lenne nekem azzal, ki mennyi sminket tesz magára? Miért kellene bárkinek megjegyeznem, mennyire kövér vagy sovány? Ez az egész egyszerűen nevetséges. Az elmúlt három évben voltam kövér, csúnya, túl sovány, undorító, csinos, ez meg az. Még szerencse, hogy tudom, hogy nap végén én vagyok az egyetlen, akinek ezzel az arccal, testtel kell élni. Az, hogy ki mit talál vonzónak nagyon szubjektív és teljesen rendben van, hogy van véleményünk. Viszont talán azzal van a baj, hogy sokan azt hiszik, mindig verbalizálni kell a gondolataikat. Amikor én az emberekre nézek, mindig igyekszem pozitívat látni bennük, rajtuk - ha nem megy (mert előfordul), akkor inkább nem mondom csak azért, hogy megbántsam, mert ez csak az én véleményem és nem is feltétlenül releváns. Legyünk kedvesek egymással és fogadjuk el egymást. Az élet egyébként is nehéz sokszor" - fogalmaz Livia.
Még az Instagramhoz hadd kapcsoljak egy dolgot: nem akarok álszenten írni, nyilatkozni, mert nekem is vannak negatív gondolataim, részletek, amik nem tetszenek másokon, mások gondolkodásmódjában. Ilyenkor viszont igyekszem úgy nézni ezeket a dolgokat - főleg a belső tulajdonságokra reflektálva -, hogy lehet, mások döntéseit nem tudom irányítani vagy befolyásolni, viszont azt már annál inkább, én miként reagálok ezekre a döntésekre, megnyilvánulásokra. Tudom, hogy ha megbántanak, azt baromi nehéz higgadtan kezelni, mert ilyenkor - főleg egy hevesebb vérmérséklettel, mint ami nekem is adatott - elsősorban nem az jut eszedbe, hogy diplomatikus legyél, hanem hogy az illetőt elküldd melegebb éghajlatra. Ilyenkor alkalmazom a 10 másodperces szabályom: számolok magamban, mielőtt megszólalnék. Ennyi idő pont elég arra, hogy újratervezzem a negatív, bántó mondataim és nyugodtabb pulzussal nyissam ki újra a számat. Ez tanulható. Ahogy az elfogadás is, ha hajlandók vagyunk rá.
Leadfotó: 123rf
Oldalak
