Szulák Andrea: "Igyekszem megdolgozni azért, hogy szeressenek!"
Szulák Andrea mozgalmas időszak elé néz: nem csak színházi szerepei és koncertjei várják, de ősztől ő lesz a Szerencsekerék háziasszonya is. Többek között új feladatáról beszélgettünk vele, de mesélt rajongókról, a nyilvánosság előtt zajló életről és kislányáról is.
Ősztől a Szerencsekerék műsorvezetőjeként láthatunk a képernyőn. Készülsz már az új feladatodra?
Benne volt a levegőben, hogy előbb vagy utóbb valamilyen TV műsorban újra a képernyőre kerülök, de nem nagyon forszíroztam, hogy mi lesz az. Manapság a csatornák és a műsorkészítők többször is meggondolják, hogy mi az, amibe belevágjanak Ez mindenesetre már fix, közösen megpróbálkozunk a Szerencsekerékkel. Izgalmas dolog, egy picit olyan érzésem van, mintha az Activity folytatódna. Jópofa, mert ráadásul azt most kezdte ismételni a TV2, talán ez is közrejátszott abban, hogy a Story csatornánál úgy döntöttek, hogy engem kérnek fel a Szerencsekerék következő szezonjára. Nem mintha nem lettek volna megelégedve az elődeimmel, csak szeretnének kicsit kísérletezni. Szerintem sok műsornak nagyon jót tud tenni a változás, vannak persze olyanok is, amiknek meg nagyon rosszat. Utólag kiderül, hogy ezzel mi lesz majd a helyzet.
Te nézted a Szerencsekereket?
Igen, sőt az őskori adásban még szerepeltem is, az újkoriban pedig nyertem egy csomó pénzt, amit aztán felajánlottunk az óvodánknak. Nagyon szeretem ezeket a régi típusú vetélkedőket, azokat, amikben látok értelmet és tartalmat. Bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy Sebestyén Balázs műsora, az „1 perc és nyersz!” nem szögez a képernyőhöz, hiszen az egész családunk imádja. Úgy gondolom, hogy a szórakoztatásra legalább akkora szükség van, mint a népművelésre, számomra a kettő egymás nélkül nem működik.
Mivel foglalkozol addig, amíg el nem kezdődnek majd a forgatások?
Érdekes az élet, tényleg igaz, hogy ahol becsukódik egy ajtó, ott kinyílik egy másik. Bezárták a Játékszínt, ami nekem óriási fájdalom volt, hiszen nagyon szerettem. Viszont szinte attól a pillanattól kezdve, ahogy eldőlt, hogy a színház nem kap több támogatást, és becsukjuk a kapukat, elkezdtek özönleni hozzám a koncertfelkérések. Nagyon boldog vagyok, hogy így történt, mert egy pillanatig sem kellett úgy éreznem, hogy nincs elég dolgom vagy munkám. Inkább azon gondolkodtam sokat, hogy ebben az őrült zenei dömpingben, amit a tehetségkutatók elindítanak, nekem vajon van-e helyem, marad-e nekem egy falat a tortából. Egyelőre úgy tűnik, hogy igen, méghozzá igen sokféle feladatom akad. A zenekarommal a jazzt visszük körbe az országban, de Bolba Tamással is van egy önálló estünk, amit nagyon szeret a közönség. Örülök, hogy a nyaram ennyire zsúfolt lett, különben biztosan borzasztó szomorú lennék.
A koncertjeiden hogyan áll össze a repertoárod?
Ez egy elég sokrétű dolog. Rengeteg dal van a fejemben, volt időm megtanulni őket. Ezeket azért időről-időre át kell venni és gyakorolni, hogy megmaradjanak bennem. Általában kotta nélkül énekelek, jobban szeretem, ha nincsenek előttem papírok, hanem kívülről fújom a dalokat. Én abban hiszek, hogy az előadóművészet nem feltétlenül hangszálművészet. Nem csak az a fontos, hogy mennyire tudok énekelni. Szeretnék érzelmeket, hangulatot közvetíteni, emlékeket itt hagyni a hallgatóságnak. Ehhez pedig az kell, hogy ne kössön le egy papír. Akkor tudom igazán élvezni a produkciót, ha korlátok nélkül, szabadon mozoghatok.
Említetted a tehetségkutatókat. Te mit gondolsz róluk?
Abból a szempontból hasznosak, hogy az ország legeldugottabb helységeiből előkerülő, igazán tehetséges emberek is kaphatnak egy lehetőséget. Csak én úgy látom, hogy attól, hogy ez ennyire dömpingszerű, lehetetlen eltartani mindenkit. Az egész világon nem valami rózsás a gazdasági helyzet: a legtöbben háromszor is meggondolják, hogy elmenjenek-e egy koncertre, és mennyi pénzt áldozzanak az ilyen dolgokra. Ha túl sok ember szabadul rá erre a nagyon kicsi felvevő piacra, akkor gyakorlatilag egymás elől eszik el a kenyeret, és ez boldogtalanságot szül. Nyilván nem bennem, hiszen én már rengeteget énekeltem, szép sikereket értem el a pályám során. De azok a fiatalok, akiknek csak egy-két év jut ebből, mert már rájuk engedik a következő, meg a következő, meg az azután következő fantasztikus szériát, ők gyorsan törnek fel, de gyorsan le is hullanak, és ez az, amitől egy kicsit féltem őket. Nekem hosszú éveim voltak rá, hogy hozzáedződjek ahhoz, hogy ismernek, hogy szeretnek, vagy éppen nem szeretnek. Iszonyatosan nagy pszichikai és szellemi teher lehet ilyen dolgokkal egyik óráról a másikra megbirkózni.
Hogy állsz a rajongóiddal? Volt valami különleges élményed velük kapcsolatban?
Emlékszem azokra a régi időkre, mikor voltak olyan kis rajongóim, akik a küszöbünkön aludtak, és majd szívbajt kaptunk, mikor megláttuk őket, hogy mit keresnek ott. Ezekből a kapcsolatokból később nagyon jó barátságaim származtak, sőt, vannak köztük olyanok is, akik azóta már felnőtt, családos emberek, és a gyerekeikkel együtt járnak az előadásaimra és a koncertjeimre. Mindig nagyon jókat nevetünk, mikor visszaidézzük a régi emlékeket, hogy milyen volt, mikor még a küszöbön aludtak. A rajongókkal való kapcsolat nekem egyébként mindig furcsa ambivalencia volt. Azt láttam magam körül, hogy sok művésztársam ezt az egész dolgot üzletszerűen, iparszerűen űzi, és sokszor már nem a produkció vagy a produkció minősége volt a mérvadó, hanem a mesterségesen felduzzasztott rajongótábor. Ez engem zavarba hoz, én ugyanis azt szoktam meg a pályám elején, hogy csak az aznapi produkció dönti el, hogy van-e sikered vagy nincs. Számomra nem magától értetődő, hogy engem mindenkinek szeretnie kell, igyekszem érte kőkeményen megdolgozni.
Oldalak
Hasonló cikkek
