Szulák Andrea: "Igyekszem megdolgozni azért, hogy szeressenek!"

Te rajongtál valaha valakiért?

Főleg külföldiekért voltam oda, Barbra Streisand volt az első, akiért úgy istenigazából, aztán később Liza Minelli, illetve Ella Fitzgerald. Inkább úgy fogalmaznék, hogy elég sokan hatottak rám. Olyan igazi rajongás sose volt bennem. Ugyanaz a helyzet, ami például az ételeknél is, nem tudok egyetlen kedvencet megnevezni, mert nagyon sok van. Szeretem, ha sokféle dolog hat rám.
 

Hogy viseled, hogy a nyilvánosság előtt zajlik az életed? Hogyan birkózol meg a negatív kritikákkal?

Nem emlékszem, hogy a médiában különösebben sok negatív kritikát kaptam volna. Nyilván van egy újságírói kör, akik nem annyira bírnak, de ez teljesen normális, nem szerethet mindenki. Már a pályám kezdetén voltak olyan észrevételek, amikből tudtam, hogy X vagy Y ízlésének nem vagyok megfelelő, vagy nem vagyok neki szimpatikus. Ez furcsa volt, mert én szerettem volna mindenkivel jóban lenni, vagy valamilyen módon pozitívan hatni mindenkire, de hozzá kellett szoknom, hogy ez nem így működik. Rám sem tud mindenki pozitív hatást gyakorolni. A nyilvánosság előtt való élettel kapcsolatban pedig azt tudnám mondani, hogy igyekszem határok közé szorítani. Tudom, hogy sokan szeretnek, járnak a koncertjeimre és megveszik a lemezeimet. Az ő kedvükért néha engedek egy kis betekintést a civil Szulák Andrea életébe, de ez egyáltalán nem a fő vonal nálunk. A párom privát ember, aki ezt egyáltalán nem szereti, nem is élvezi, csak tűri. A kislányomból sem szeretnék médiabébit csinálni. Majd ha nagy lesz és emellett dönt, akkor a partnere leszek benne, de még nem tartunk ott. Ami sokszor elgondolkodtatott, de már régen nem foglalkozom vele, az ennek az őrült elektronikus robbanásnak és az internetnek az egyik hozadéka, az úgynevezett kommentelők. Azok, akik ismeretlenül, arc és név nélkül olyanokat mondanak gyakorlatilag bárkire, hogy a fal adja a másikat. Szociológiai tanulmányt érdemelne, hogy miféle fura lúzerség vezet egy embert odáig, hogy leüljön a számítógép elé, és az összes mérgét, sikertelenségét, indulatát, boldogtalanságát és kielégületlenségét ráfröcskölje egy ismert emberre, akármivel is foglalkozzon az illető. Ezek a döbbenetes indulatok engem mindig elgondolkodtatnak, de igazából nem hatnak rám. Tudniillik számomra mindig az volt a fontos, hogy ki az, aki megfogalmazza a kritikát. Az, hogy mit mond, már egy másik kérdés.
 

Mennyiben változtatta meg az életed az, hogy édesanya lettél?

Rengeteg dolognak lett miértje. Egy csomó eddig általam elképzelt, vágyott, megtapasztalt vagy megszenvedett dolognak meglett a válasza. Kaptam egy ígéretet a holnaptól, hogy nekem van feladatom, van dolgom. Szeretnék adni a lányomnak egy-két olyan emléket örökül, amit annak idején én is kaptam az anyukámtól, csak más módon. Másrészt, amikor már olyan nagy lesz, hogy ezeket fel tudja fogni, akkor csupa hasznos dologgal tudja majd magát felvértezni. Ha látja, hogy az anyukája szépen, jól, ügyesen, népszerűen, minőségi módon végzi a dolgát, akkor feltételezem, hogy az ad neki egy mintát, és majd ő is ugyanilyen szépen és jól fogja végezni a saját dolgát.

Énekesnő, színésznő, műsorvezető is vagy. Melyik terület áll legközelebb a szívedhez?

A hivatásom, amit tanultam, és amiben jól közlekedek, az az éneklés. A színház egy hihetetlen nagy iskola, egy mérce. Úgy gondolom, hogy szakmai legitimitást az én szememben elsősorban a színház ad. Ott nincs mellébeszélés, és ha nem vagy jó, akkor egyszerűen kivet magából a közeg, és teljesen mindegy, hogy milyen a háttered, vagy hogy mennyire próbálnak tolni. A színházban egy csavar vagy a gépezetben, nem úgy vagy, ahogy te szeretnéd, leszámítva azt a pár pillanatot, mikor tiéd a színpad. Az ember megtanul alkalmazkodni, megtanul olyan helyzeteket kezelni, amiket szólistaként nem biztos, hogy akar, mert úgy gondolja, hogy nem fontosak. Nagyon jó kis közeg, kiválóan megzabolázza a magam fajta őrülteket. A televíziózás megint egy külön világ. Én soha nem mertem annyira komolyan venni, mint amennyire sokan komolyan vették tőlem. A médiának, legalábbis az elektronikus médiának sajnos ekkora a hatalma: ha látnak a képernyőn, mindegy, hogy egy joghurt reklámban, vagy zsűritagként ülve, vagy énekelve, azon a héten ötször annyi telefon jön különböző felkérésekkel. Mindenesetre én soha nem vettem annyira komolyan a televíziós jelenlétet. Az egy játék volt; szerettem, élveztem, csináltam, ameddig jól esett, de igazándiból nem éreztem a súlyát. Most érzem a súlyát, hogy van egy generáció, akinek én alapvetően egy televíziós személyiség vagyok, és nem is tud arról, hogy elsősorban énekesnő vagyok. Én mindig is azt hittem, hogy énekesnő vagyok. De az emberek tudatában nem ez volt a média által közvetített kép, hanem egy show műsor vezetője, aki színes borítékokat húzogat, meg híres emberekkel beszélget. Szóval hat-hét évvel ezelőtt vissza kellett tornászni magam a zenei színpadra, de hála istennek sikerült.

A Szerencsekerék vezetésén kívül mivel telik majd az éved hátralévő része?

Várnak vissza a szerepeim az Operettszínházban és a tatabányai színházban. Illetve egy óriási koncertre készülök a Művészetek Palotájában, december 20-án lépek majd föl, és ez az elkövetkező hónapjaimat abszolút lefoglalja majd. Az évad következő felében elkezdjük próbálni az Operettszínházban a Ghost című musicalt, amiben megkaptam az egyik főszerepet, én leszek Whoopi Goldberg karaktere. Ismervén az igazgatómat, aki a darab rendezője, amilyen maximalista, biztosan rengeteget fogunk próbálni, úgyhogy márciustól májusig be leszek fogva a színházban. Alapvetően ennyi, és persze az őszi szezonban jön a Szerencsekerék. Hogy mi lesz egy év múlva, arról pedig egyelőre fogalmam sincsen.