Találkozás egy régi szerelemmel – nyári verzió
Mióta nemrég újra hallotta, az a régi, giccsesnek tartott sláger napok óta ott csengett a fülében. Az anyja is eszébe jutott, aki annak idején minden alkalommal hangosan, mély átéléssel énekelte együtt a rádióval, nyilván, valami személyes emléktől inspirálva.
„Idővel mindent másként lát az ember, de az, hogy szép volt, nem vitatható”.
Végül is, igaza volt a szövegírónak, bólintott magában meggyőződéssel Edina. Idővel tényleg mindent másként lát az ember. De szépnek biztosan nem nevezné azt, ami történt. Inkább talán tanulságosnak. És bár évtizedek teltek el a hajdani kapcsolat óta, igazából mégis úgy érzi: most került pont az ügy végére. Az az értékes pont pedig ezúttal nála van...
Pápay Eszter
Leggyakrabban használt titulusaim szerint író-költő, művészetterapeuta vagyok, a Lélek-út mentorprogram megalkotója. Pedagógiai, pszichológiai és kommunikációs végzettségekkel, valamint sokoldalúan kreatív szellemmel rendelkezem. A közelmúltban jelent meg női sorsokat bemutató „Akinek egyszer szárnya nő” című regényem. Olvass tovább!
Az álomban is kísértő emlék
Tibor tizennégy évvel volt idősebb nálam: én tizenhét voltam, ő harmincegy. A barátnőim csodálkoztak, kérdezgették, mit eszek ezen a figurán, aki ráadásul nem is volt éppen egy Adonisz. Magassarkút sem vehettem mellette, mert akkor alacsonyabb volt nálam, de még a papírtalpú papucscipőben is kissé görnyedten jártam, ha együtt voltunk, nehogy kellemetlenül érezze magát miattam... Nem tudom pontosan megmondani, hogy mi vonzott benne, de valahogy mégis imponált nekem, hogy egy igazi, felnőtt férfi a partnerem. Talán amiatt is éreztem így, mert az apámat pár évvel korábban vesztettem el és ezáltal kevésbé éreztem a hiányát. Tibor egyébként tényleg apáskodott is fölöttem, legalábbis abban az értelemben, hogy mindig megmondta a tutit, ellentmondást nem tűrően, kioktatóan és gyakran lekezelően. Még az erkölcseimre is vigyázott apa helyett; például nem engedte, hogy testhez álló ruhákat viseljek, amikor ő nincs velem. Nevetséges bő szoknyákban, meg lebegő felsőkben mászkáltam mindenhová, nagy igyekezettel, hogy a kedvében járjak. Aztán mégis egyre több beszólást kaptam, egyre bántóbbakat. Egy alkalommal például gúnyosan azt mondta: ha majd egyszer szülök egy gyereket, nekem tokám lesz és a hasamig fognak lógni a melleim.
Tibor jövendölése nem jött be. Edina számára ugyan még évekkel később is kényes témát jelentettek az említett testtájak, de utóbb három gyerek után sincs oka szégyenkeznie a mellei okán, sőt, az alkatát még jó néhány huszonéves is megirigyelhetné. Akár meg is feledkezhetett volna a bántó megjegyzésekről, meg az egykor szerelemnek hitt kapcsolatról is, ha egy idő óta nem álmodott volna rendszeresen a régen látott férfival.
Minden alkalommal egy tetőn ültünk álmomban, ott beszélgettünk. Rossz álom volt, reggel pedig fáradtan, zaklatottan ébredtem. Korábban sokszor eszembe jutott, hogy mi lesz, ha egyszer újra összefutunk véletlenül valahol az utcán, de ez soha nem fordult elő. Aztán azon kaptam magam, hogy szinte imádkozom, hogy ha ilyenre sor kerül, akkor az mindenképp egy meleg nyári napon történjék... amikor nincs rajtam kabát, se pulóver, és egyértelműen láthatja majd, hogy mekkora baromságot helyezett kilátásba annak idején. Már szinte szorongtam ettől a témától, meg a visszatérő álmoktól is, amikor úgy döntöttem: kezembe veszem az ügyet és elébe megyek a találkozásnak.
Az asszony megszerezte Tibor elérhetőségét és találkozóra hívta a férfit. Kecses tűsarkú szandálban, ujjatlan, testhez álló miniruhában ment el a megbeszélt helyre, ahol Tibor már várta.
Rövid beszélgetés volt, de én már az első pár percben tudtam, hogy jól döntöttem. Tibor valahogy még alacsonyabbnak látszott, mint évtizedekkel ezelőtt. A haja megritkult, a magabiztos vonásai és gesztusai eltűntek. Ült velem szemben a divatjamúlt ingében, próbált férfiasan gáláns módon eltársalogni, én pedig csak annyit éreztem, hogy mennyire erős vagyok hozzá képest, és hogy már szánom is őt. Felvetette, hogy találkozhatnánk máskor is, de én elmeséltem az álmomat, és hozzátettem, hogy csakis amiatt akartam beszélni vele – utoljára.
Csinos – de idegen
Zoltánt csupán egyetlen álom indította arra, hogy felvegye a kapcsolatot Emőkével, akibe annak idején a gimnáziumi évek utáni nyáron volt elképesztően szerelmes. A lány a közeli strand büféjében vállalt nyári munkát, és Zoltán hosszú heteken át gyarapította lelkesen a büfé tulajdonosának bevételeit annak érdekében, hogy nap mint nap szót válthasson Emőkével. Amíg tartott a vakáció, kitartóan látogatta a strandot, de aztán jött az ősz, a főiskola, és az egész történetnek végig szakadt. A válása óta kissé magányosan és zárkózottan élő férfinek egy nap munkába menet az az érzése támadt, mintha Emőkét látta volna áthaladni az autója előtt a zebrán. Aznap éjjel pedig álmodott is vele, de reggelre kelve már nem emlékezett arra, hogy pontosan mit. Attól kezdve viszont egyre többet jártak a gondolatai a régi nyár körül. Fél évvel később egy osztálytárs jóvoltából egy kreatívan kifundált évfolyamtalálkozó ürügyén találkozott Emőkével, nem messze a hajdani strand bejáratától. A beszélgetés elején zavarban volt, a keze is remegett. És meg is döbbent. Az asszony csinos maradt és készségesen el is társalgott vele, de csupán nyomokban tartalmazott valamit a hajdani Emőkéből. Egy idegen ült Zoltánnal szemben, aki a találkozó után csalódottan megállapította, hogy nem lehet visszaforgatni az idő kerekét, illetve, nem is mindig érdemes. Az ő esetében például éppen azért nem, mert annyira értékes volt számára az a régi emlék. – Tőlem sok mindent elvett az élet – magyarázza. – Ezt az emléket nem hagyom – teszi hozzá mosolyogva, és biztosít arról, hogy soha többé nem keresi Emőke társaságát.
Mondd, hol van az a krézi srác?...
Így vagy úgy, de majd mindenkiben megfordul egyszer a gondolat, vagy felébred akár a vágy is: összefutni egy hajdani szerelem rég nem látott alanyával. Különböző indíttatásokból persze. Van, aki nosztalgiából, vagy puszta kíváncsiságból, van, aki a lehetséges újrakezdés reményében, és van, aki azért szeretné átélni ezt az élmény, hogy valamit végérvényesen a helyére tegyen. Az efféle találkozásoknak természetesen csak a töredéke szándékosan szervezett, az esetek többségében spontán módon történik meg, és olykor akár sokkolóan szembesíthet többek közt azzal, hogy a hajdani sármos Rómeó már nem is annyira szívdöglesztő – amiképpen az egykori szép Júliák felett is képes eljárni az idő. De az egyik legáltalánosabb felfedezés ilyenkor mégiscsak az, hogy nem csak a másik változott az idők során, hanem mi magunk is. Így aztán az ember önismereti utazásának egyik izgalmas és értékes állomását jelentheti egy-egy ilyen történés. Előfordul ugyan olykor a szabályt erősítő kivétel, amikor plusz happy and-el végződik a sztori, és a már érettebb, bölcsebb felekből újra, vagy végre egy pár lesz, de ez mondhatni, csak az ajándék bónusz. Elsősorban mégiscsak egy leporolt tükörbe pillantunk bele, amelyben fontos információkat láthatunk meg – önmagunkról. Ezen információk nyomán pedig új, hasznos impulzusokkal haladhatunk tovább. És meglehet, hogy pár év múlva, amint a dal is említi: az üres utcán már elmegyünk egymás mellett. Ami Zoltánt illeti: élete végéig szeretettel fog visszagondolni az ő régi Emőkéjére. Edina kényszeresen visszatérő álmai egyszer s mindenkorra megszűntek. A tetőn sem társalgott Tiborral soha többé...
Szabadságízű limonádé van? – kérdi sóhajtva egy fiatal nő az egyik dunakanyarbeli büfé pultjánál. – Bodzás-mentást tudok adni, levendulásat, meg sima citromosat – válaszol gépies hangon az alkalmazott, aki szemmel láthatóan úgy hiszi, hogy a csivitelő nyári kavalkádban nem értette jól, miféle hűsítő után érdeklődik a kedves vendég. De semmi tévedés. A 34 éves Réka most valóban a szabadság ízére vágyik leginkább.
Leadfotó: 123rf.com