Karácsony a gyász árnyékában
Nem terveztem erről írni, mégse tudok most másról. Pedig elkezdtem egy cikket arról, hogyan lehet megelőzni a gyerekek kiborulását a boltban, de döcögtek a sorok. Így van ez, amikor nem arról írok, ami igazán foglalkoztat. Ami éppen munkál bennem. Vagy rám telepszik és megszorongatja a szívem. Ezt most a gyászoló sorstársaimnak írom, szeretettel!
Gyászolni mindenképp pocsék – hogy ilyen hanyagul fogalmazzak –, de édesanyaként benne lenni az ünnepek közeledtével talán még nehezebb. Rengeteg dolgom van – ahogy másnak is –, miközben lebetegszik a család – ahogy másnál is –, csakhogy eközben azon kapom magam, hogy többedik napja felébredek 3:30-kor és nem tudok visszaaludni. Fékevesztetten pörög az agyam, mint egy körhinta, egymás után villanak fel a teendőim, amitől egyre rosszabbul érzem magam. Muszáj kipattannom az ágyból. Járkálok a sötét házban, de amint leülök, utolérnek ezek a képek. A legrosszabb, hogy olyan megfoghatatlanok...! Papírt ragadok és tollat, hogy levezessek egy újabb listát, az mindig segít. Napra, órára lebontva. Érdekes, hogy külön-külön egyik pontja sem szorongat. Sőt, mindegyikben találok jót, izgalmasat, a kötelezőket meg előreveszem, hogy ne nyomasszanak, ennyi.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
De akkor mégis mitől szorongok?!
„Ha egyenként egyiktől sem, sőt, összeadva sem, akkor mégis miért... miért kell most sírnom?” – fakadtam ki a férjemnek, aki gyanútlanul ült le velem szemben reggel hatkor. Nagyon igyekezett nyitva tartani a szemét, pedig még a kávéja sem főtt le. Mégis olyan kedvesen nézett, hogy ebben az elfogadásban összefüggéstelenül kibukott belőlem, hogy: „...miattad is úgy aggódtam...hajnalban megint eszembe jutott Apa...” – és itt elsírtam magam. Helyben vagyunk. Ahol megjelennek a könnyek, ott az igazság. Nem a teendőim csordultak túl, hanem az elmúlt egy hétben visszatartott érzelmeim a férjem iránt, aki több napos lázzal, a tüdőgyulladás szélén billegett, és az ő ápolása mélyen összekapcsolta bennem a daganatos édesapám elápolásának kitörölhetetlen nyomát. A halál azóta mindennapos gondolatommá vált, ami egyszer végtelen nyugalommal tölt el, mert leegyszerűsít mindent és kiemeli a lényeget, máskor viszont a mellkasomra tapos.
Múlt és jelen határán
Amikor ma hajnalban felkeltem 3:50-kor, szándékosan nem hessegettem el a gondolataimat az apukámról. Persze megint a teendőkkel indult, hogy mit nem utaltam el, kinek nem vettem még ajándékot, meg „ezer éve nem sütöttem kacsát egyben, minek kellett azt vennünk 26-ra?!” Felkeltem a kisfiam mellől – végre neki is elmúlt a láza –, magamra vettem a köntösöm, és lementem a konyhába Apával. Gyerekkoromban is mindig mi keltünk legelőször. Az év elején még együtt kávéztunk itt. Hogy szorongatta a torkom titkon már akkor az a be-bevillanó kép, hogy újra egyedül ülök itt hajnalban, és nem azért, mert hazaköltözött! Tessék, most már az van, piszok rövid félév elteltével.
Újabban több időt töltök a nappaliban. Vettem ünnepi párnahuzatokat a kanapéra, szőnyeget elé, kisasztalt – ebbe csak most gondoltam bele –, otthonosabbá tettem, ez most a kedvenc helyem a lakásban. Korábban Apa is többször pihent itt, amíg prana-nadival próbáltam enyhíteni a fájdalmán. A vendégszobába, ami alap esetben a férjem dolgozószobája, ritkán járok be. A férjemnek viszont ott lett egy új szokása – jut eszembe –, minden reggel ott meditál, ahol a „Tata” feküdt. Csak ő hívta így apukámat, szeretetből, gondolom, mert bár a székely származásunkkal stimmelt, de Apa még alig múlt 63, nem volt az a tata típus.
A jelen tudatossága
A tudatos jelenlét, az érzéseink, testi érzeteink megfigyelése, engedése az, ami azonnal képes lassítani a fejben futó körhintát. Letelepedtem hát a jógamatracomra, amit az utóbbi hetekben csak dísznek hagytam a padlón. Már az első ászanánál eszembe jutott, hogy a fokozódó szorongásom azzal is összefügghet, hogy majd’ két hete nem mozogtam semmit. Az én gerincemmel ez egy önszabotázs, csak hát átkerült a fókuszom a betegeskedőkre. Vajon ez is összefüggésben van azzal, hogy az utóbbi időben minden hülyeséget összeettem?! Újra komfortossá kell tennem a testem, mert most nem az. Szentelnem kell ennek egy kis figyelmet még karácsonyig, hogy stabilabban tartson.
Veszteségek
A családomból 3 év alatt eltűnt 3 ember, akik meghatározóak voltak az életemben. A kisfiamnak kellett családfát rajzolni az iskolába, és nem akartam elhinni, hogy az egyik ágán már szinte mindenhol kettő évszámot jegyzünk: születést és halált, 2020, 2021, 2023. Mintha nem is lettek volna! – szakad ki belőlem, amivel nem az emléküket vitatom, hanem egy-egy hosszú percre beleveszek a maguk mögött hagyott űrbe. Az édes mostohám, az apai nagymamám és az édesapám. Mindegyikük hiánya másként fáj, ahogy a haláluk ténye is csak a sokat élt nagymamám esetében elfogadható, rágondolnom vigasz. Aztán lassanként csillapodik ez a lelki fájdalom, ahogy áttetszik mögüle a hitem, a vallásom.
Bízni a gyászban
Lassan oldalra fordulok a jógamatracon, magamra húzom a köntöst a sötétben. Kicsi vagyok, a puha birkabőrön fekszem a konvektor fényében, kilógtam a szobámból, apáék az ágyban szuszognak. Hogy megmaradt bennem ez az emlék! Hogy megmaradtam magamban gyerekként! Hagyom, hadd fájjon a kislánynak is, hogy nincs többé apukája. Egyszer így siratom – gyerekként –, másszor felnőtt leánygyermekként, de emberként is tudom nagyon, ha az eszmei hagyatékára gondolok. Belengedem magam a síráshullámba, mert tudom, hogy újra partra mos, ahol ismét talpra állok. Belealszom.
Az ünnep egy ablak a múltra
Az ünnep alkalom arra, hogy felelevenítsük a családi andekdotákat, hagyományokat, recepteket. Minden ünnep amellett, hogy előremutat, egyben ablakot is tár a múltra. Szerencsés az, akinek örömteli a visszatekintés. A születésnapunk az azt megelőző évek sorából mutat valamit, a bankett a tinikorból, a házassági évforduló az addig megtett közös útból, és vannak a régmúltba nyíló ünnepeink a népi hagyományok mentén, meg a többi. Csak, amikor azt veszed észre, hogy akitől kérdeznél, aki még mesélhetne, segíthetne már ő sem a jelened része, akkor az mellbevág. Aki már nincs itt, de még nincs a múltban, akkor most hol van?! Napról napra tárul a szeretet ünnepének ablaka bennünk, ami vegyes érzelmeket korbácsol a gyászolókban. Ha Te is így érzel most, fordulj velem együtt jobban a jelen felé most, a jelenlévőkhöz! Vigasztalódjunk abban, amink van, és akkor talán utólag meglátjuk majd, hogy áldott volt ez a karácsony is.
Fotók: pexels.com
Oldalak
Hirdetés
