Hogyan reagáljunk, amikor a gyerek nem akar oviba menni?
A szülő el tudja dönteni, hogy a „Nem akarok oviba menni!” csak egy pillanatnyi gondolat a gyerek részéről, ami áthidalható egy megértő mosollyal: „Elhiszem, nekem sincs kedvem elindulni ma reggel! Gyere, induljunk el együtt!” Vagy ez a gondolat ennél jóval panaszosabban szakad bele a reggelbe, azaz több szülői figyelmet igényel. Utóbbiról lesz szó ebben a cikkben.
Minden évben cikkezek az óvodakezdés időszakáról, mert roppant fontosnak tartom, hogy körültekintően járjunk el a gyerekeink sérelmeit, panaszait, aggodalmait illetően. Hiszen ezek az első évek adják azt a testi-lelki-szellemi alapot, amire a későbbi élményeik rakódnak.
Az első néhány „Nem akarok oviba menni!”
Használjuk a korábbi tapasztalatainkat! A helyzet hasonló ahhoz, mint amikor annak idején elkezdték ledobálni az ételt. Először csak leesett egy darabka, a másodikat már szándékosan engedte el a kis marok, a harmadikat pedig erővel dobta, kente, túrta. Aki akkor túlreagálta a helyzetet, az jól tudja, hogy micsoda harccá tud fajulni egy ártatlan mozdulat! Ami csupán a fejlődés egy újabb szintjét hivatott jelezni: a gyerek megtapasztalt valamit újat, aminek hangot adott. Idővel szépen, türelemmel, játékkal le lehetett hozni a dobálózásról. Persze, ha a szülő az első próbálkozásokra nagy hajcihővel elkezd takarítani, netán mérgesen odacsap, vagy telefont nyom elé, akkor máris irányt vált a helyzet. Ugyanígy ovi elején: az első panaszokat is lehet kedvesen, játékosan venni vagy túlreagálva zsákutcába terelni.
Mit ne mondjunk?
Sokat nyerünk vele, ha a gyerek megéléseit nem vonjuk kétségbe. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy előző nap jól érezte magát és hogy ma is jól fogja, mert időben ezt ő még nem tudja összerakni. Vagyis ne mondjunk olyat, hogy „Dehogynem akarsz! Hát tegnap is milyen jól érezted magad!” Mi is utálnánk ezt hallani! Ahogy az ultimátum, a szenvtelen kijelentés is kapásból ellenérzést szül: „Nem akarok oviba menni! – De mész és kész.” Az a bibi ezekkel a reakciókkal, hogy bár a tartalmuk kétségtelenül igaz, de egy nagyon fontos elem hiányzik belőlük, ami az interakcióban képes megteremteni a kapcsolatot két ember között: a másik érzésének elfogadása.
Mit mondjuk helyette?
Fisher-Price
Minek köszönheti a Fisher-Price, hogy a szülők kedvence? Annak, hogy a babák imádják. A kedves karaktereknek. A sok-sok magyar mondókának és dalnak. A prémium minőségnek. És annak, hogy minden játékkal fejleszti is a legkisebbeket.
Mennyire más érzést kelt egy olyan válasz, hogy „Most semmi kedved menni, megértem! Pedig milyen jól érezted magad tegnapi is, emlékszel?!" Vagy az, hogy „Bárcsak itthon maradhatnánk, igaz? Gyere, induljunk el együtt, úgy könnyebb lesz, és majd pont így jövünk haza, megígérem!” Szuper, ha valakinek ez zsigerből jön! Nekem általános tapasztalom, hogy sokunknak viszont döbbenetesen nehezen megy. Pedig ez a kapcsolódás, sőt, a „villámhárítás” első lépése. Szinte minden Kapcsolódó Körben és egyéni folyamatban, de a magánéleti helyzeteinkben is kivétel nélkül feljön annak nehézsége, hogy a felnőtt 1.) felismerje a gyerek érzését a reakciója mögött 2.) ki tudja mondani, mintegy elfogadással fordulni felé ahelyett, hogy elöntené az a sürgető érzés, hogy „az nem is úgy volt...”
Második lépésként tudatosítsuk a saját érzéseinket!
Vissza a példánkra: én eleinte mosolyogva tűrtem, hogy a kisfiam hajigálja az ételt, de ez a szó pont kifejezi, hogy valójában rohadtul frusztrált, ami természetesen még jobban felkeltette a kicsi fiú érdeklődését. Mintha pontosan tudta volna, hogy nem azt érzem, amit felé mutatok! Nos, nemsokára megláthatta, hogy mi érzek, amikor elrántottam tőle a tányért, hogy akkor „Jó, nem eszel!” Dühömben sírni lett volna kedvem! Több hónapba telt, mire összeraktam magamban, hogy vendéglátós szülők gyerekeként nálam ezek a mozdulatok minden alkalommal és egyre inkább a szemem elé vonták a vörös posztót. Nonszensz, mégis bele lehet ragadni egy-egy helyzetbe a gyerekkel, amíg ezeket a dupla hurkokat le nem fejtjük a szituációról. Utána már sokkal egyszerűbb dolgunk lesz. Ezért is van az, hogy ami egyikünknek nem okoz gondot, attól a másiknak a szoptatás után megmarad haja is kihullik. A gyerek panaszos „Nem akarok oviba menni!” – je is felhasíthat bennünk olyan elfeledett élményeket, amikre aztán elkezdünk reagálni. Egyből eltagadjuk a gyerek igazát, vagy úgy a szívünkre vesszük, hogy azonnal óvoda váltást fontolgatunk teljesen összekavarva a gyereket. Ezért fontos letisztázni magunkban, hogy „Milyen érzések irányítják a válaszom, amikor ezt meghallom a gyerekemtől?” Ismerjük fel, ha emiatt nem tudunk együttérzőek lenni, ha emiatt megkeményedünk, akár szorongunk! Az nem a jelenről, a gyerekről és az ő óvodájáról szól.
És akkor ezek után: kezeljük a helyén a problémát
A helye valószínűleg ott van, ahol még játékosan, szeretettel terelgetni tudjuk. Egy pihenőnappal, fél nappal segítünk. Az apró rutinok is biztonsággal keretezik az új élethelyzeteket. Érdemes minden reggelbe beiktatni ugyanazok a mozzanatokat – tevékenységeket, kérdéseket, gesztusokat –, ugyanígy a délutáni újratalálkozásokkor is. Amellett, hogy tudatosítjuk magunkban: elbírjuk annak terhét, hogy neki most nincs kedve menni, hogy más szeretne csinálni, hogy hiányzunk neki, hogy hiányzik nekünk. Bizonyos határon belül ezek nem rossz érzések. Ezek érzések, amik azt jelzik nekünk szüntelenül, hogy szeretünk és szeretve vagyunk. Ezért nem kell mindenáron megóvnunk tőle, hogy átélje. Ezeken a reggeleken rajzoljunk egy nagy szívet a bejárati ajtó mellé kifüggesztett kis naptárunkba indulás előtt azt jelezve, hogy „Igen, ma ennyire nagyon tele a szívünk!” Hátha holnap vagy öt nap múlva már kisebbet rajzolunk, akár egy mosolygós arccal együtt! Ahogy majd elmozdul a mérleg nyelve a másik oldalról – az új közösségből – érkező élmények, vidám pillanatok, az ott kapott és adott szeretet hatására, egyensúlyt teremtve az „ott-hon” és az „óvó-da” között.
Leadfotó: 123rf.com
Oldalak
