"A férjem a legjobb barátom" - interjú D. Tóth Krisztával
Sokan meglepődtek, mikor tavaly D. Tóth Krisztát egy tőle szokatlan szerepkörben, egy talk show háziasszonyaként láthatták viszont a képernyőn. Kriszta a DTK Show első évadjáról, a médiáról és a bulvársajtóról mesélt nekünk, de azt is elárulta, hogy miket szeret főzni, és hogyan kapcsolódik ki szabadidejében.
Hogyan indult a pályád? Mindig újságíró szerettél volna lenni?
Egészen tizenhat éves koromig szülész-nőgyógyász akartam lenni, de akkor megnyertem egy Soros-ösztöndíjat Amerikába, ami megpecsételte a sorsomat. Óriási kultúrsokk volt 1991-ben kaposvári gimnazistaként eltölteni egy nyarat Amerikában, de utólag nagyon jó döntésnek bizonyult. Egy diákújságíró kurzust is végeztem kinn, az iskola pedig annyira komolyan vette az oktatást, hogy olyan helyekre is elvittek minket, mint a New York Times szerkesztősége, vagy a CBS televízió hírszerkesztősége. A lehető legjobb helyen voltam, hogy „megfertőzzön” a szakma, és minden, ami vele jár. Úgy jöttem haza Amerikából, hogy újságíró akarok lenni, így a felvételire is célirányosan készültem. Onnantól kezdve nem is volt B tervem, tudtam, hogy ez az utam.
Fel is vettek az ELTE média szakára.
Igen. Annak idején még nem volt minden sarkon újságíró iskola. Az ELTÉ-n is nagyon friss volt még a média szak, mi voltunk a harmadik évfolyam. Egyébként úgy gondolom, hogy az iskola mellett nagyban a saját ambíciódon, rátermettségeden és persze a szerencséden múlik, hogy hova sikerül bejutnod, ahol gyakorlatban is láthatod a dolgok működését. Van, ami tanulható, de ennek a szakmának a nagy részét csak gyakorlat közben lehet elsajátítani. Ezért örültem annyira, hogy annak idején az első tévés munkahelyem a TV3 lett. A TV3-ban ugyanis igazi műhelymunka folyt kicsi, de vérprofi csapattal, akik komolyan vették a hírszolgáltatást. Nagyon jó híradót csináltunk, és a legjobb szakemberektől tanulhattam meg a televíziózást, a biztos alapot kaptam tőlük.
A DTK show teljesen eltér attól, amit korábban csináltál. Nem volt furcsa neked ez a váltás?
Az biztos, hogy nagyon eltér, teljesen más műfaj. Viszont ugyanúgy kíváncsinak és talpraesettnek kell lennem, akárcsak a híradóban. Tévhit, hogy a híradóban nincs helye a spontaneitásnak. Számos helyzetet csak spontán reakciókkal lehet áthidalni vagy megoldani, és ha jó a műsorvezető, akkor a néző mindezt észre sem veszi. A híradózás nekem olyan megingathatatlan alapot adott, amit szerintem a televíziózás bármelyik műfajában tudnék kamatoztatni. A show-ban is érzem, mennyire hasznos, hogy a híradóból jöttem. Ott hozzászoktam a műfajból adódó szigorúsághoz, kötöttséghez, itt fel kellett oldódnom. De az ott elsajátított pontosságot és felkészültséget remekül tudom kamatoztatni a stúdióban is, reflexből oldom meg a különböző helyzeteket. Úgyhogy azt mondanám, hogy a híradóból belecsöppenni ebbe a műfajba ugyannyira nehéz, mint amennyire könnyű is.
Ha összehasonlítod a két műfajt, tudnál választani, hogy melyiket kedveled jobban?
Tizenöt évig dolgoztam politikai és közéleti műsorokban, nem is lehet kérdés, hogy a híradózás örök szerelmem marad. Most azonban más a feladatom, nem foglalkozom politikával a képernyőn, felüdülést jelent. Jó is volt újrafogalmazni magam, nem szerencsés, ha az ember belefásul ugyanabba a feladatba.
Mi volt a legnagyobb kihívás, amit a DTK Show jelentett számodra? Mi miatt izgultál a legjobban?
Számítani lehetett arra, hogy a nézők meg fognak lepődni azon, amit látnak és kapnak tőlem, mert nem ezt a D. Tóth Krisztát szokták meg. Teljesen természetes, hogy az elején kicsit meghökkentek azon, amit láttak - hogy humorral és öniróniával kezelek bizonyos helyzeteket, és hogy nem csak poénkodok, hanem ha valaki mond egy jó viccet, azon teli szájjal, jókedvűen nevetek is. Olyan új arcaimat látták, amikkel eddig nem találkoztak. Magam felé pedig az jelentette a legnagyobb kihívást és izgalmat, hogy mennyire leszek képes elengedni magam. Nem volt sok időnk, nem állt rendelkezésünkre másfél éves tesztidőszak, amikor kikísérletezhettük volna, hogy működik jól a stúdió, mindent élesben kellett megtapasztalnunk. Két-három hónap telt el, mire én is meg a csapat is ráérzett, hogy mi áll jól nekünk. Tudtuk, hogy nekünk nem valaki máshoz kell hasonlítanunk, hanem egy egyedi showt kell csinálnunk, ami csak ránk jellemző. Pár hónap múlva már kezdtük érezni, hogy megtaláltuk, amit kerestünk.
Hogy értékelnéd az első évadot?
Életem egyik legkeményebb kilenc hónapja volt, és csak azért nem a legkeményebb, mert van egy kislányom, akivel 9 hónapig várandós voltam. Az akkor átélt hormonháborúkat nem múlta felül a DTK Show első évada, de nagyon közel volt hozzá. Az első szezon éppen az a tanulási folyamat volt, amire számítottunk. És örülök annak, hogy sikerrel zártuk az évadot. Közben pedig egy igazán jó műhelyt hoztunk létre. Nagyon rég volt ilyen élményem, talán utoljára a TV3-nál, tizenöt évvel ezelőtt. Ez a kis csapat a nulláról hozott létre valamit, tudják, hogy mi a cél, rendületlenül mennek tovább, segítik egymást és bíznak egymásban, szakmailag és emberileg is együttműködnek. Az, hogy létrejött ez a csapat, óriási ajándéka az elmúlt kilenc hónapnak. Ebben a szakmában ez borzasztóan ritka.
Voltak olyan vendégeid a műsorban, akik látogatására különösen szívesen emlékszel vissza?
Garas Dezső mindenképp ilyen volt. Bennünket is megrázott, hogy ez lett a halála előtti utolsó szereplése. Menyével, Balla Eszterrel jártak a show-ban, először beszéltek erről nyilvánosan, hogy az unokája, Eszter kislánya, Down-szindrómás. Ennek a beszélgetésnek az is nagy tanulsága volt, hogy egy szórakoztató műsornak is fel lehet és fel is kell vállalnia jószolgálati ügyeket, és nem eretnekség alapítványokat meg civil szervezeteket bemutatni, az önkéntességet népszerűsíteni. Ezért született meg a Szívem Csücske-díj is. Innentől kezdve minden adásban bemutattunk egy-egy ilyen ügyet.
Rengeteg emlékezetes vendég volt még, például a Szörényi testvérek., Élő legendák mind a ketten, és nem tudtuk, hogy mennyire tudnak majd feloldódni a stúdióban. De végül egyrészt remek sztorikat meséltek, és a hasunkat fogtuk a nevetéstől, másrészt zenészként egyszerűen felrobbantották a stúdiót! Amikor ugyanis Feke Pál és Simon Boglárka meglepetésként egy Szörényi egyveleggel kiállt a színpadra, ők is beszálltak, és egy pillanat alatt olyan óriási bulit csináltak, hogy a stúdióban ülő 150 néző és a stáb felállva tapsolt és énekelt velük.
Van példaképed, vagy valaki olyan, akinek nagyon tiszteled a munkásságát?
Példaképem nincs, de sok mindenkit tudnék említeni a szakmából, akiket szeretek. Például Kepes Andrást vagy Vámos Miklóst, akiket emberileg, televíziósként és íróként is nagyra tartok. A külföldiek közül nem titok, hogy Ellen DeGeneres az, aki a legközelebb áll hozzám. Ő úgy készít televíziós szórakoztató műsort, hogy abban nem csak humor, de üzenet is van.
Hogyan viseled, hogy az életed a nyilvánosság előtt zajlik?
Újságíró vagyok, nem színészként vagy zenészként csöppentem bele ebbe a szakmába. Tudom, hogy miről szól a sajtómunka: nekik szükségünk van ránk, nekünk pedig szükségünk van rájuk. Lehet szidni a bulvársajtót, de teljesen fölösleges és álságos is, pláne egy olyan műsor készítőjének, aki maga is ismert emberekkel beszélget, adott esetben a családjukról, a magánéletükről. Azt viszont nem szeretem, ha kitalált sztorikat jelentetnek meg rólam és a családomról. Én választottam ezt a szakmát, tudom, hogy a képernyős szereplés azzal jár, hogy előfordulhat, hogy az emberről olyat írnak, ami nem igaz. Ilyenkor el lehet dönteni, hogy perelek vagy nem. Viszont a férjem, a lányom és az édesapám civilek, Mindig nagyon felbosszant, ha őket is rosszul érinti egy-egy ilyen cikk.
Oldalak
Hasonló cikkek
