Amikor újra meg újra a mélyponton találod magad
Vannak az életben olyan helyzetek, események, találkozások, amelyeket abszolút nem tudsz befolyásolni. Jönnek. Megesnek. Megtörténnek. Elsodornak.
Pauer Krisztina - Lélek Koffein blog írója, alapítója
Több év kemény önvizsgálat és önismeret után rájöttem: írni szeretnék. A kislányomnak. Nőknek. Magamnak. Beszélni szeretnék. Könnyedén. Sallangmentesen. Nem csak a felszínt kapargatva. Manírmentesen. Adni szeretnék. Segíteni szeretnék. Utat szeretnék mutatni. Értéket szeretnék teremteni. Humorral és öniróniával szeretném megosztani a gondolataimat.
Mélypont
Amikor már úgy érzed kezdesz helytállni és egyre erősebbnek gondolod magad, akkor történik valami...valami, amitől újra a mélypontra kerülsz.
Újra letaszítanak, újra kitépik a lelkedet és megeszik a húsodat.
Amikor úgy érzed, hogy megint a nullán vagy és kezdhetsz mindent elölről.
A lelked a trágyában fürdik és már kínodban nevetsz magadon, hogy hogy jutottál megint idáig...
Amikor azon kattogsz, hogy igenis máshogy kellett volna viselkedned, nagy levegőt kellett volna venned és elkussolva kínos mosollyal az arcodon békében maradni...még akkor is mikor bántanak, vagy csak provokálnak, megnyomnak rajtad egy piros gombot, beszólnak, daffke rosszat szeretnének, fenyegetnek, cinikusan belevigyorognak a fejedbe, nem segítenek, hanem inkább csak hátráltatnak és azt élvezik, hogy te totál a kiborulás határán állsz...
Mert érzed, hogy az adott szituáció tényleg kifordít magadból.
Amikor nem ismersz magadra, amikor nem találod magadban az egyensúlyt, amikor egyszerűen nem vagy önmagad és legszívesebben szemen köpnéd a méreggel teli énedet és a tükörbe nézve önvizsgálatot tartva megkérdezed attól a rémtől, akit látsz, hogy: "Ki vagy te?!"
Aztán rájössz: Ez is TE vagy!
Lám, lám, a düh, a fájdalom, a szomorúság, a bánat, a gyász, a tehetetlenség, a félelem mély bugyraiban tipródsz, úgy, hogy közben a másik csak kinevet és szán...
Fincsi...igazán finom...olyan szaftosan pokoli...
Három napja agyalok ezen...aztán gondoltam kiírom magamból, hátha segítek ezzel másnak is.
Nos! Drágáim!
Az elmúlt fél év sok mindenre megtanított, de leginkább arra jöttem rá, mennyire sok mindentől félek/ féltem és mennyire lenyomtam magamban ezeket az érzéseket...és most minden kitört belőlem. Robbanásszerűen. Ijesztően.
Féltem lépni, féltem kimozdulni, féltem kimondani, féltem és még most is félek. Rettegek.
Mert fogalmam nincsen jó-e az út, de mégis valamiért a félelem és a fenti érzésekkel főtt levesem erőt ad és megyek.
A fejlődést választottam.
A fejlődést, ami ezzel a sok- sok undorító érzéssel is jár...
Anna barátnőm ma azt mondta:
"Kriszta! Örülj már ennek a sok rossznak.
Kiganézol mindent és újra építed magadat. A lelkedet. Amit mindenki lát, hogy mennyire fényes, csak Te nem..."- ohh anyám!
Mennyire igaza van!
Úgy érzem, hogy a félelmeim segítenek abban, hogy előrébb jussak, mert most már tudom, hogy az az érzés, mikor megcsinálsz valamit, amiről még előző nap még azt hitted, hogy nem tudod megcsinálni és előző este még el is futottál volna tőle...mégis megcsináltad. Léptél.
Én léptem.
Megyek előre, még ha nyiklik-nyeklik is a lábam nem foglalkozom kritikusokkal, irigyekkel, gonoszkodó kétszínű emberekkel, csak megyek, megyek, megyek.
S tudjátok, hogy merre? Nem arra, ahol a nyugalom van, hanem arra, ahol a kínkeserves fájdalmas gyomorideg található.
Mert tudom, ha végig járom az utat akkor egy idő után a gyomorideget felváltja majd a béke.
A haragot a megbocsájtás.
A fájdalmat a harmónia.
A szomorúságot a mosoly.
A bánatot az összhang.
A tehetetlenséget az erő.
A dühöt pedig a szeretet.
Legalábbis nagyon remélem...
További gondolataimat megtaláljátok a közösségi oldalamon is!
Várlak szeretettel!
Töltődj! Olvass! Inspirálódj!