„Az én gyerekem nem mesél el otthon semmit!” - így törheted meg a csendet
Öt anyuka beszélget. Egyikük megemlíti, hogy mit mesélt a gyereke előző nap az oviban történtekről. A másik megtoldja azzal, amit az ő kislánya mondott. Közben ketten azon gondolkodnak, hogy ők ezekről miért nem tudnak?! „Nekem nem mesél otthon semmit a gyerekem!” – fakad ki az ötödik. Ha a Te gyereked sem mesél el otthon semmit, arról nem feltétlen tehetsz, viszont érte elég sokat megtehetsz.
Egy ilyen helyzetben óhatatlanul elindul a szülőben a gondolat, hogy valamit nem csinálhat jól, ha neki nem mesél otthon a gyereke. Még akkor is kellemetlenül érezheti magát, ha különben jól ismeri a saját gyermekét, és tudja róla, hogy amúgy sem az a fecsegős típus. Ahogy mi sem vagyunk egyforma szülők, úgy a gyerekeink is különbözőek, de van pár olyan dolog, amivel a zárkózottabb gyerek is közlékenyebbé válhat.
Nem tudja vagy nem akarja elmondani?
Lehet, hogy életkorától fogva nem képes még úgy elmesélni nekünk egy történetet – ahogy a barátnőnk nagyobb gyereke már igen. Felesleges a rossz érzésünk. De emlékszem olyanra is, amikor a kiscsoportosom rácsodálkozott, hogy én nem tudtam, hogy aznap mivel játszott az oviban. Valószínűleg akkor gondolt bele először, hogy hogy is van ez „a külön levés”. Lehetséges az is, hogy nincs tere, helye a napirendünkben annak, hogy beszélgessünk egymással, így a visszafogottabb gyermekünk mondandója egyszerűen háttérbe szorul – főleg cserfes tesó mellett, akit nem szorul bátorításra. Ahogy a kisiskolásnál már az is előfordulhat, hogy el tudná mondani, hogy mi történt vele aznap, csak nem akarja megosztani velünk. Válasszuk szét ezt a kettőt!
Amikor nem tudja...
Amíg még picurka, nincs több dolgunk e téren, mint támogatni a beszédfejlődésben, gazdagítani a szókincsét sok meséléssel és szeretetteljesen fordulni felé, ami a későbbiekben is a bizalom záloga lesz. Már a bölcsitől kezdve elkezdhetjük ahhoz szoktatni, hogy a délutáni újratalálkozáskor mindig szánunk pár percet arra, hogy elmeséljük neki, hogy mi mit csináltunk, amíg ő bölcsizett. Ovis korára szépen kialakul ez a kis rituálé azzal kiegészülve, hogy ő is hozzáteszi a saját élményeit. Szenteljünk legaláb tíz percet annak minden nap, amikor osztatlan figyelmet kap a gyerek, beszélhet, mesélhet, nem kell versenyre kelnie a figyelmünkért a tévével, telefonnal, a testvérével, sem a készülő vacsorával.
Barbie segít
Barbie igazán szuper. Nem csak azért, mert divatos és vidám, hanem azért is, mert már sok-sok éve segíti a lányokat (és a fiúkat is), hogy először eljátsszák, aztán pedig megvalósítsák az álmaikat. Nem véletlenül hirdeti: Lehetnél, ami csak szeretnél.
Rengeteget segíthet a szerepjáték is abban, hogy minél többet megtudhassunk a gyermekünkben zajló folyamatokról. Lehet, hogy a középsős még nem tudja szavakba önteni azt a félelemmel vegyes haragot, amit akkor érzett, amikor a pajtása nem engedte fel a mászókára, de a fotel szélére felkapaszkodó plüsskutyus bátran megmorogja a mackót, aki próbálja leparancsolni őt. Rákérdezhetünk, hogy miért mérges a kutyus vagy, hogy a mackó miért nem engedi fel őt a fotelbe, de ne kezdjük el irányítani a szerepjáték menetét! Hagyjuk, hadd oldja fel ő a konfliktust a maga módján! Ha elviszi a kedvencét az oviba, akkor ő tőle is érdeklődhetünk délután: „Barbie, neked mi volt a legjobb dolog az oviban?” Ha elsőre nem kapunk választ, akkor beszélgetést kezdeményezhetünk egy másik babájával: „De jó neked, hogy téged elvitt az oviba! Én itthon unatkoztam egész nap. Voltak ott más babák is?”
Elérhető vagy a gyerek számára?
A gyerekeinkkel töltött idő nagy része abból áll, hogy készülődünk a bölcsibe, oviba, iskolába, majd hazafelé tartunk valahonnan, ahol házimunkával, főzéssel, tanulással tűzdelt pár óránk marad vacsoráig. Nem csoda, hogy a hétköznapokban könnyen el lehet siklani afelett, hogy érdeklődéssel forduljunk a gyerek felé – és ne valami utasítással, intelemmel arról, hogy éppen mit csináljon, vagy mit nem csinált meg. Miközben valószínűleg azt is kommunikáljuk, hogy semmire sincs időnk! A kiskamasz ezt könnyen úgy fordítja le magának, hogy az ő dolgaira, gondjaira sincs időnk: „Anya sose ér rá!” Persze mi nem így gondoljuk, de talán ismerős ez a helyzet onnan, amikor egyik-másik barátunk annyira hangoztatja, hogy el van havazva, hogy aztán már eszünkbe sem jut megosztani velük a legbennsőbb dolgainkat.
Amikor nem akarja...
A héten tartottam Peaceful Parenting tréninget. Az egyik gyakorlatot azzal kezdtük, hogy a résztvevők átgondolták, hogy ők kire, kikre hallgatnak. Kivel beszélgetnek szívesen és kivel nem? Hogyan viselkedik az a barátjuk, akivel szívesen megosztják a gondolataikat, problémáikat? Tisztán elvált, hogy aki folyton belevág a mondandójukba, azzal egy idő után nem szívesen bonyolódnak mélyebb beszélgetésbe. Ahogy azzal sem, aki mindig megmondja, hogy mit kellene tenni, vagy azt érezteti velük, hogy nélküle meg se tudnák oldani a problémát.
De az is frusztráló, amikor a másik kérdésekkel bombáz, hogy feltárja, mit rontottunk el abban a helyzetben. A saját megéléseikből kiindulva könnyebben „ellenőrizhették” magukat is e téren: vajon ők hogyan viselkednek a gyerekeikkel? Beláthatóvá vált, hogyha a fentiek valamelyike szülőként jellemző ránk, akkor az gátat vet a közlésnek. A hallgatás-meghallgatás ereje a gyerek önállósodásával és függetlenedésével kezd lassan felértékelődni, tinikorukra pedig egyenesen szupererőnkké válhat, mert jól hallgatni sokszor fontosabb, mint mondani.
Oldalak
