„Fogadd el a tested!” – Miért, hogyan és mindig?
Édes, ahogy április körül még úgy képzelem, hogy a téli bájréteget júniusra levedlem, mint a kígyó a bőrét. Aztán májusban kezdek fészkelődni a tavaszi ruhatárban. Június elején a heti egy erősítő gerinctorna mellé már megy a reggeli jóga is, amit nevezzünk mentális nyújtásnak. Mert maradt a chips, jövögetnek mellé a kései grillek majonézes salátával és az Aperol spritz, ami a hónap végére sportfröccsre szelidül. Jé, már július van! – kapom fel a fejem, vagyis le, a napozóágyon pihenő hurkácskáimra. Velem maradtak. Nem fogok miattuk NEM strandra járni, nem fogok a takargatásukkal időt tölteni, sem szégyenkezni, feszengeni. Hiszen most kell a napot, a vizet, a homokot, az átsült követ, az árnyékot, a természet tapintását érezni a saját, striákkal ékelt, foltosra barnult, narancsligetes, ráncolt, megnyúlt, akármilyen bőrünkön.
Kétségtelen, hogy július végére praktikusan nem látok más megoldást, mint fokozni magunkban azt a sokat emlegetett elfogadást a testünk iránt. Nehogy eszünkbe jusson emiatt kihagyni a strandolást! Ami nyilván nem kötelező eleme a nyárnak, csupán egy csodálatos lehetőség arra, hogy megkönnyebbüljünk a víz ölén, amint leveszi rólunk a testünk súlyát és feszültségét. Ezt hagynánk ki?
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.
A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
Ideális valóság
A környezet viszontagságaihoz leginkább alkalmazkodó jegyeket, vagyis a túlélés zálogát, mint női-férfi ideált alakító tényezőt, lassanként benőtte a divatipar. Ami olyan ideálokat teremt, amikkel egy időre kiemeli az emberek egy-egy apró csoportját bizonyos adottságaik mentén, hogy aztán stílusjegyekkel ruházza föl. Ettől függetlenül máig velünk élnek a willendorfi vénuszok, az erős szőrzetűek, a sudár, telt keblűek, a vékony ajkúak, a kismellűek széles csípővel, a csókos szájú homokórák, a kisfiús alkatúak, a hosszú combú csontosak, akik jobbára igyekeznek „divatjamúlt” sziluettjükön formálni, frizurában, sminkben, illatban, viselkedésjegyekben az éppen eszményihez igazodni. Vagy nem. Vagy már nem, egy bizonyos életkor fölött.
Felelősség
Az én generációmat tiniként kapta telibe a „90-60-90” szépségszabály, ami Cindy Crawford-i magasságokba emelte a tökéletes test paramétereit (pláne egy cicanaciban Bíró Icára aerobikozó anyával a nappaliban), Pamela Andersonnal sújtva a szorongó lányokat és Britney Spears-szel a sárgafoltosra önbarnítózott rajongókat, amin, hogy, hogy nem a The Kelly Family sem segített. Való igaz, hogy nekem jobban állt volna egy deltás-bögyös korszak, ami azóta sem jött el, de hosszútávon hasznos üzenetnek bizonyult a test karbantartása, az akkori szépségideál fundamentuma. Ebbe nőttem bele, és talán ezért nem kell „engedély” ahhoz, hogy időt fordítsak rá, amikor itt fáj, ott húzódik, amott kell megerősíteni. Az engedély alatt megengedést is értek, ahogy egy ismerősöm fogalmazott, aki negyven fölött döbbent rá, hogy „még mindig olyan, mintha arra várnék, hogy valaki odalépjen hozzám, és megengedje, sőt, felszólítson arra, hogy most már muszáj mozognom, különben baj lesz!”.
A testünkkel kapcsolatban is érdemes őszintének lennünk magunkhoz. (Amit önhibánkon kívül testképzavar is gátolhat, amikor kulcsfontosságú a külső segítség a gyógyuláshoz!) Hajlamosak vagyunk elhárítani a saját testünk egészségmegőrzésének felelősségét. Persze itt felmerül a kérdés, hogy az aktuális szépségideál és az egészséges test jegyei „éppen” átfedésben vannak-e, mert számos korszakunk volt, amikor épp ellenkezőleg. Gondoljunk például a darázsderekú fűzőkre, amit nemcsak a vázizomzat, de a belső szervek is megsínylettek! Mégis nők ezrei öltötték magukra. Vajon mi, „a mai fejünkkel”, megtennénk-e ugyanezt? Vagy akár sokkal többet is képesek vagyunk feláldozni a testünkből-lelkünkből, a környezetünkből a szépségideál oltárán?
Őszinteség
Nem veszélytelen jelenség a közösségi médiába ágyazott önfilterezés, ami nemcsak a tinik, hanem felnőtt nők, sőt, férfiak körében is elterjedt. Egyetlen pozitívuma jut eszembe, a szereppróbálgatás. Ami abban az esetben, ha még nem okozott lappangó önértékelési zavart a fiatalnál, akkor kinőheti azt a késztetését, hogy minden fotóján simább bőrt, nagyobb szemeket, íveltebb szemöldököt, vékonyabb orcát filterezzen magának anélkül, hogy a valóságban idejekorán elindult volna a szépészeti beavatkozások útvesztőjébe. Az érett nők és férfiak esetében ezért is jelenthet potenciális veszélyt a „rászokás”, mert pont az életszakaszból fakadó előnyöket – az ember tekintetébe költözött nyugalmat, bölcsességet, szabadságot, „mert már megtehetem” –, a korral való versenyfutássá ajzza a valóság és a filterarc közti áthidalhatatlan távolság, még messzebb taszítva az önazonosság megélésétől.
Elfogadás
Foglalkoztat a kérdés, hogy hol húzódik a határ az elfogadás és az önigazolás között? Kérdés, hogy a testünk jelenlegi állapotának elfogadása valójában beletörődést hoz-e magával, vagy lezárja az önmarcangolást, ami gátolja a valós változást. Nem lehet önutálatból, önundorból tartós változást elérni, mert bár a test faragható, a lélek törékeny. Minél törékenyebb, annál súlyosabb védelmet fog követelni magának, ezért a plusz kilókkal terhelt testünk felett érzett elfogadás az önszeretet érzésének megtalálásával kezdődik. Szívből üdvözlöm az elmúlt 10-15 évben bontakozó trendet, amiben értékként jelenik meg az egyediségünk és sokkal hangsúlyosabb üzenetként önmagunk – az aktuális szépségideálon kívül eső részünk – elfogadása, így élesztetve fel a belülről fakadó szépség misztériumát.
Szeretem az öregeket hallgatni, ahogy felidézik a régi, nagy kanaszta partikat. Apósom rötyögve meséli, hogy egyszer abban maradtak, hogy négykor mindenki föláll az asztaltól. Ezután még két órát játszottak az asztal körül állva. Nem mintha ne lett volna nekünk is hasonlóan kicsapongó időszakunk (egy óra alvással, zuhany után irány a cég), csakhogy ők még mindig képesek átjátszani egy estét a nyolcvan küszöbén! Ez az életigenlés minden körülmények között jó példa előttünk, ahogy az unokáknak is, akik mostanra belenőttek a társaságba.
Leadfotó: 123rf.com
Oldalak
Hasonló cikkek
