A BBC-től a Himalájáig: "Világgá akartam menni, teljes mértékben tervek nélkül" – Interjú Female Yetivel
A világjárvány miatt három hónapig Chilében rekedt, de egyáltalán nem bánta meg – a magyar világutazóval, Kovács Zsuzsival, avagy ismertebb nevén Female Yetivel beszélgettünk, aki a BBC televízió-hálózat helyett inkább az utazást választotta, és 2015-ben, mindössze egyetlen hátizsákkal és egy Katmanduba szóló jeggyel elindult világot látni, tervek nélkül.
A hegyek szerelmese
Közgazdász diplomák, remek állás a világ egyik legnevesebb médiumánál és angliai hétköznapok magyarként – bár sok ember éppen így képzeli el a tökéletes életet, Yeti számára ez egyáltalán nem volt elég. Úgy érezte ugyanis, hogy mindennapjait sokkal inkább a kötelezettségek határozzák meg, mintsem az, amire igazán vágyik, mégpedig az utazás, főállásban, tervek nélkül. Éppen ezért úgy döntött, hogy fogja a hátizsákját, és teljesen egyedül útnak indul, bejárja a nagyvilágot, ha pedig kell, álmáért cserébe lemond a luxus körülményekről is, és nomádol a hegyek közt, élményeiről pedig blogot vezet, amit Female Yeti néven futtat majd. De honnan a különleges név és a bátorság? Kalandjairól, és a koronavírus-járvány miatt Chilében eltöltött három hónapjáról kérdeztük Yetit, akinek már csak az Antarktisz van hátra, a többi kontinenst mind kipipálhatja bakancslistájáról.
A hozzád hasonló világjáróknak valószínűleg nem kell téged bemutatni, hiszen itthon több ezer kedveléssel rendelkező közösségi oldal tulajdonos vagy. Akik azonban még sosem hallottak rólad, hogyan mutatnád be magad? Világutazóként vagy bloggerként?
A blogger szót igazából gyűlölöm, úgyhogy semmiféleképpen nem tartom magam annak, sokkal inkább „hírhedt világutazóként” utalok magamra, vagy hegyimádóként, hiszen ezzel elég komolyan foglalkozom az utóbbi időben – a célom, hogy minél magasabbra jussak.
Mikor kezdted el a világjárást komolyabban?
Londonban dolgoztam a BBC-nél, 2015-ben azonban otthagytam az állásomat. Egyszerűen miután befutottam rájöttem, hogy bár jó munkám van, ez nem elég. Mindenki azt hiszi, hogy egy törés indította el bennem a dolgokat, de ez egyáltalán nem így van. Nekem pont, hogy nagyon jó volt az életem, követtem mindig a szociális normákat: a jó edukációt egy szuper karrier követte. Megvolt tehát ilyen téren mindenem, de aztán egyszer csak leültem, és feltettem magamnak a kérdést, hogy akkor most ez a vége? Innen mi van tovább? Egyáltalán hova tovább? Negyven évig ezt csináljam még, és gürcöljek minden nap? Hirtelen ürességet éreztem és azt, hogy valamire még szükségem van, a munka nem lehet a végcél. Harminchárom évesen állást már nem akartam váltani, hiszen a több pénz sem motivált. Ekkoriban találkoztam egy barátommal, aki épp akkor jött meg egy fél éves délkelet-ázsiai útról. Egy kávé mellett elkezdte mesélni a történeteit, én pedig öt perc után szó szerint megvilágosodtam. Az fogalmazódott meg bennem, hogy világgá akarok menni, teljes mértékben tervek nélkül – oda megyek, ahová éppen a szél fog fújni. Másfél évig készültem erre, Nepálban akartam kezdeni a Himalája iránti rajongásom miatt – legutoljára, amikor ott voltam három hétig, megígértem magamnak, hogy még visszatérek ide tervek nélkül, és addig megyek, amíg akarok. A következő himalájai túrám pedig a világkörüli utam kezdete volt 2015 szeptemberében, amikor „világgá mentem”.
A Female Yeti név is a hegyek szeretete, és a Himalája iránti rajongásod miatt ragadt rád.
Igen, ahogyan a Bigfoot „szörnyeteg” Amerikából, úgy a jeti eredete a Himalájából származik, én pedig a hegyi pályafutásom az Everest-régióban kezdtem, ahol mindenki ismeri a jeti legendáját. Amikor keresnem kellett egy blognevet, akkor olyat akartam, ami elmondja mit csinálok és még vicces is, így jött a Female Yeti név.
Az évek alatt jártál már olyan helyen, ami überelni tudta a Himaláját?
Patagónia egy meghatározó élmény volt, de teljesen más, mint a Himalája . Ebben az évben hat és fél hónapot sikerült ott eltöltenem, szerettem nomádolni, de nem lehet a kettőt összehasonlítani. A Himalája magas, ott van a buddhizmus, teljesen más az atmoszférája, más érzés tölti el az embert, mint Patagóniában a gleccserek és vulkánok, vagy éppen a pampák közelében, na meg persze ott van a “gaucho” latin-amerikai cowboy kultúra is.
Volt olyan hely, ami nem tett eleget az elvárásaidnak és nem tetszett?
Ilyen nagyon nincs, mert mindent inkább tapasztalatként fogok fel, a jót és a rosszat is. Kambodzsában például az Angkor Wat egy kicsit csalódás volt, mert sokkal misztikusabbnak képzeltem el ezt a legendás helyet, azonban más volt élőben: hat millió turistával találtam magam szembe, ki akartak rabolni, és még a biciklimet is leeresztették, mert sokalltam azt, amit egy dollárért rám akartak tukmálni. Angelina Jolie óta pedig hatalmas biznisze van Kambodzsában az árváknak, ezért egész nap az ő nevükben kéregetik a pénzt az utcákon az emberektől, teljesen átlátszó módon. Viszont én nem akartam rossz élményekkel távozni innen, ezért felültem egy éjszakai buszra, és átmentem az ország keleti részére egy ismerősöm javaslatára, aki elmondta, hogy az nem Kambodzsa, amit eddig láttam. Valóban így volt, ugyanis az ország keleti részén teljesen más látvány fogadott, nem volt például egy turista sem. A Mekong partján laktam, ahol bementem egy iskolába, és megkérdeztem, hogy ingyen taníthatnék-e angolt, amire rábólintottak. Az egyik legszebb élményem ide köthető, amikor a gyerekekkel foglalkoztam, és megláttam Kambodzsa igazi arcát. Biciklizés közben az emberek örömmel vették, hogy egy nyugati embert látnak, köszöntek, vidáman fogadtak, és ezért cserébe semmit nem kértek tőlem. Éppen ezért inkább már kerülöm a turisták által kedvelt helyeket, a civilizáció sem igazán mozgat meg, szeretek inkább kimozdulni, és a természetben lenni, amennyit csak tudok.
Beszéljünk egy kicsit Chiléről. Hogyan történt, hogy tulajdonképpen ott ragadtál három hónapig?
Pont egy évvel ezelőtt indultam el egy saját szervezésű expedíció keretein belül az Aconcaugára, ami Amerika és az Andok legmagasabb hegye, 38 méter híján 7000 méter. Úgy gondoltam, hogy ha már ott vagyok, akkor Patagóniába maradok három hónapig, ami így is történt: nomádoltam, bejártam rengeteg nemzeti parkot, a hazautamat pedig március végére terveztem. Viszont már hamarabb elindultam kifelé a vadonból, mert hallottam, hogy a civilizációban a koronavírust emlegetik. Ekkor tudtam, hogy vissza kell jönnöm Európába. Átmentem egy barátomhoz Chilébe, ahol néhány holmimat hagytam korábban, és megkértem őt, hogy had maradhassak nála egy éjszakára. Másnapra az volt a terv, hogy stoppal megyek Argentínába a reptér fele, biztos, ami biztos. Aznap azonban a WHO bejelentette, hogy a pandémia miatt lezártak mindent, törölték a járatomat is. Ha nagyon akartam volna, akkor a konzuli járatokat igénybe tudtam volna venni, de mindenki pánikolt, a hírek pedig arról szóltak, hogy az emberek napokig ülnek a reptereken, ezekből pedig én inkább ki akartam maradni. A barátomnál ezután pontosan 90 napot töltöttem, majd június közepén jöttem vissza Európába.
Mivel teltek a napjaid Chilében a három hónap alatt?
Megpróbáltam spanyolt tanulni, vezettem a háztartást, sokat sétáltam. Szerencsére egy fantasztikusan szép, Llanquihue nevű kisvárosban éltem, amit nem lehetett elhagyni, így a tóparton sétáltam. Biztosításom már nem volt, ezért gyűjtöttem, amiket tudtam, bogyókat, szedret, hiszen Chilében éppen akkor jött a tél, és tudtam, hogy ha hosszabb időre is ott ragadok, akkor kell a vitamin.
A kisvárosban ahol éltél, nagy volt a félelem a koronavírus miatt?
Nem, és nekem ez nagyon tetszett. Emlékszem, néztük a híreket, és láttuk, hogy Európában mindenki felvásárolja a WC-papírt, mi meg teljesen nyugodtan barbecue-ztunk, ittuk a sört, és nem értettük, mi történik az emberekkel. Viszont érdekes, hogy ami Európában zajlott, ugyanaz körülbelül három héttel később Latin-Amerikában is megtörtént, az emberek ott is elkezdték felvásárolni a WC-papírt, azonban mégsem volt olyan szintű a pánik. A helyiek agyilag nem szeparálódtak el egymástól a korlátozások után sem, csinálták, amit kellett, hogy megelőzzék a járvány további terjedését, de nem volt ujjal mutogatás, ha valaki nem vette fel a maszkot, nem volt gyűlöletkeltés, mint amivel Európában találkoztam.
Ha már szóba került a barbecue, volt valami nagyon különleges, amit Chilében kóstoltál?
A karanténtársam halkereskedő volt, így a három hónap alatt főleg azt ettük minden formában. Ami viszont megdöbbentő volt számomra, hogy mennyi krumplit fogyasztanak Latin-Amerikában. Szó szerint krumplit krumplival, a végén már szinte könyörögtem a barátomnak, hogy együnk valami mást is. Egyszer csináltam rizibizit, az ismerősöm viszont teljesen elképedt, hogy nem burgonya van az asztalon. Megette és mosolygott, de megkért, hogy inkább ne csináljak több rizst (nevet).
Mennyire volt honvágyad a végére?
A családom hiányzott, és attól féltem, hogy nem leszek ott, amikor szükségük van rám. A szabad világban persze nem gond utazni, hiszen bármi baj van itthon, megveszem a repülőjegyet és hazajövök, a járványhelyzet azonban teljesen más a korlátozások miatt. Megváltozott a világ, amit én Chilében éltem át először.
Ahogy egy korábbi Facebook-bejegyzésben is említetted, Chile újra megnyitotta határait a turisták előtt. Mennyire tartod valószínűnek, hogy a közeljövőben visszalátogatsz oda a járványhelyzettel dacolva?
Nagyon szeretnék visszamenni, de szerintem erre a nyárra, ami most kezdődött, nem fogok. Jelenleg Nepálra edzek, a sziklamászást is egyre komolyabban űzöm, március végén, április elején szeretnék odavinni egy csoportot, hiszen idén Nepál kimaradt, úgyhogy ez a következő úti cél, nem pedig Chile.
Egy örökmozgó, állandóan kalandokban résztvevő személynek, mint te, gondolom elképesztően hiányzik már az újabb barangolás. Hogy viseled a jelenlegi vírushelyzetet idehaza, kvázi bezárva és a szabadságodtól megfosztva?
Eleinte volt bennem egyfajta ellenállás, hogy márpedig azért sem maradok egyhelyben és menni akarok, nyáron voltam is egy-két helyen. Most viszont berendezkedtem a télre, amit itthon fogok tölteni, ez is egy új kihívás, hogy megüljek a fenekemen.
Magyarországot töviről-hegyire bejártad már? Ismered minden rejtett zugát, vagy akadnak még felfedezetlen helyek itthon is?
Hogyne, rengeteg olyan hely van még itthon, ahol sosem voltam, én talán a világot jobban ismerem, mint Magyarországot. Itthon nem jártam annyi helyen, mint külföldön, most viszont bepótolom, és sokat jövök-megyek, új dolgokat fedezek fel, amik nagyon tetszenek. Megragadom tehát a jelenlegi helyzet előnyeit, sok időt töltök a családommal is.
Mit javasolsz azoknak az embereknek, akik a COVID után belevágnának egy nagyobb útba, de nincs hozzá merszük?
Én már a koronavírus előtt is mindig azt hirdettem, hogy mindenki menjen, fedezze fel a világot, ameddig lehet, hiszen sosem tudhatod, mi történik holnap. A COVID szerintem hihetetlenül nagy pofon volt mindenki számára, ami figyelmeztette az embereket arra, hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra. Aki ettől sem tért magához, annak nem tudom, milyen nagyobb löket kéne még. Azt látom, hogy az emberek most megőrülnek, és aki még nem utazott, annak is bugi van a lábában és menne már, amerre lát. Azt javaslom tehát, hogy ha eldöntöd, hogy belevágsz valamilyen kalandba, akkor tényleg menj, és tedd is meg, mert nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Ez nemcsak a világjárásra, hanem az élet bármilyen területére ráhúzható, a lényeg, hogy azt csináld, amit a szíved súg.
Female Yeti extrém kalandjairól galériánkban további képeket találsz!
Aki csatlakozott a "sober november" mára világhírűvé vált kampányához és vállalta, hogy egy hónapon át nem iszik alkoholt, az sokkal derűsebben, több energiával vág a decembernek. Egy színésznő tapasztalataival zárjuk a száraz novembert, aki több mint kilenc hónapja döntött úgy, hogy életmódot vált.
Leadfotó, fotó: Female Yeti
Oldalak
