A Barátok közttől a külföldi nagyjátékfilmekig - Interjú Magyar Bálinttal
A 2000-es évek elején az ország sorozatsztárként, a szaxofonos Szilágyi Lóriként ismerte meg, ma pedig már Oscar-díjas rendezővel forgat. A 42 éves színész-énekes exkluzív interjúban mesélt arról, mi történt vele az elmúlt 15 évben és milyennek látja jelenleg a saját és a hazai művészvilág jövőjét.
Hiperaktivitástól az előadóművészetig
Magyar Bálint egy zalai városban, Lentiben nevelkedett, ahol már egészen fiatalon keresni kezdte az olyan lehetőségeket, ahol megmutathatta magát. A középiskola alatt már biztos volt benne, hogy előadóművészettel szeretne foglalkozni, hiszen nyughatatlan, hiperaktív fiatal volt, akinek a színjátszás és az éneklés tudta csak hosszabb távon lekötni a figyelmét. Az érettségi után a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház stúdiójában tanulta a színészmesterséget és kisebb szerepeket játszott ott, majd 1999-ben Budapestre jött hangját képezni. A Szent István Gimnázium konzervatóriumában Hormai Józsefnél kezdett énekelni tanulni, majd felvették a Zeneakadémia opera szakára. Az akadémiai évek alatt országosan ismertté vált, megkapta Szilágyi Lóránt szerepét a Barátok köztben, de csupán két évig játszotta a karaktert.
Új utakra lépett, beiratkozott a Színház- és Filmművészeti Egyetem adásrendező szakára, majd az Operaháznál próbált szerencsét, de mivel csak kórustagnak alkalmazták volna, ezért a Madách Színház társulatának lett tagja, ahol musicalekben szerepelt. Jelenleg nem tagja egy kőszínház társulatának sem, szabadúszóként dolgozik, szinkronizál, filmekben játszik, 2015 és 2018 között pedig a Group'n'Swing frontembere volt. A közelmúltban újra feltűnt egy napi sorozatban, a 200 első randiban egy epizódszerep erejéig, de azt mondja, már nem feltétlenül a tévézésben képzeli el a jövőjét. A színház és a zene mellett a sporttal és a jótékonysággal is sokat foglalkozik, most éppen egy IronMan kihívásra készül, mellette pedig a Bohócdoktoroknak gyűjt egy adománykoncerttel.
A legtöbb gyerek bajban van a pályaválasztás előtt, hiszen sokaknak ez az első alkalom, amikor felelősségteljes döntést kell hozni. Te mindig tudtad, hogy művészeti pályára teremtettél?
Általában tíz gyerekből nyolc nem szeret annyira tanulni. Én is ilyen voltam, éppen ezért beirattak mindenféle iskola utáni elfoglaltságra a szüleim, hogy legalább ott legyen sikerélményem. Jártam gyerekkórusba, elkezdtem sportolni is. Abszolút nem voltam egy átlagos gyerek, de akkoriban még nem volt olyan kifejezés, hogy viselkedészavar vagy hiperaktivitás. A szüleim elmondása szerint én mindent másképpen csináltam, mint ahogyan elvárták volna tőlem az iskolában. Akkor álltam fel, amikor le kellett ülni, akkor maradtam ülve, amikor fel kellett volna állni. Emlékszem, hogy mielőtt megkezdtem az első osztályt, nyáron láttam a Jézus Krisztus Szupersztárt, ami óriási hatással volt rám. Állandóan azt énekeltem, táncoltam, úgyhogy két hetes iskolai pályafutásom után az osztályfőnök telefonált az édesanyámnak, hogy jelezze, nem igazán lehet velem együttműködni. Nagyon nagy küzdelem volt nekem a suli, de a versmondó versenyeken, a kórusban jól éreztem magam. Egyre inkább a zene volt az a közeg, ahol jól éreztem magam.
Megpróbáltad a színművészetit?
Persze, számos sikertelen próbálkozásom volt, zenés és prózai szakra is. Az egyik harmadik rostám után kerültem a zalaegerszegi stúdióba, ahonnan aztán feljöttem Budapestre. Nem volt egyszerű út ez, tanultam, dolgoztam, hol párhuzamosan, hol felváltva. Kezdő voltam, olcsó munkaerőt jelentettem, kaptam némi illetményt és kisebb szerepeim voltak. 22 éves voltam, amikor újra visszakerültem az iskolapadba, akkor találkoztam életemben először olyan emberrel, akire a klasszikus, nem a tehetségkutatós értelemben mentornak tudtam nevezni. Hormai József és a párja, Szőke Katalin tanárnő rengeteg munkával és biztatással egyengették a sorsom. Szigorúak voltak velem, amire szükségem is volt. Olyan is előfordult, hogy kivágtak az óráról, mert lusta voltam megcsinálni a házi feladatot. Voltak krokodilkönnyek, még huszonéves férfi létemre is. A lustaság, a késői kamaszkor mellett is láttak bennem potenciált. Az éneklés nem olyan, hogy rögtön minden a helyére kerül, szorgalmasnak kell lenni. Egy év alatt jutottam el odáig, hogy felvettek a Zeneakadémiára. Ha volt hátszelem, akkor az ő bizalmuk volt az, mert én magam sem hittem el, hogy sikeres leszek ezen a pályán.
A szüleid is hittek benned?
Édesanyám 14 éves koromban meghalt sajnos, édesapám pedig úgy gondolta, hogy lazábbra engedi a nadrágszíjat. Nem csak én vesztettem el az anyukámat, hanem ő is a feleségét. Ez így elég nehéz volt. Ott maradtunk anya nélkül, ő meg a testvérem meg én. Próbált odafigyelni rám, de nem akarta, hogy úgy érezzem, hogy túl erős a kontroll. Nem volt kemény velem, hagyta, hogy a faltól falig közlekedjek. Egy lázadó kamasznak ez jó, de az utóbbi 6-8 évben azért kiderült számomra, hogy előnyösebb lett volna a személyiségem miatt, ha olykor kicsit szigorúbb velem. Ő mindig ki volt békülve az aktuális döntésemmel, egyedül attól félt, hogy nem fogok befejezni semmit. Azt gondolta, hogy nem lesz diplomám, mert ha több melót kell valamibe beletenni, mint ami nekem jól esik, akkor biztosan ráunok vagy megfutamodok. Mára megtanultam, hogy a kudarc is előre tud vinni. Amikor végül befejeztem a Zeneakadémiát, az egy jó felismerés volt számára, hogy nem kell miattam aggódnia, mert képes vagyok kitartóan dolgozni a céljaimért.
Volt két végzettség a zsebedben, megugrottad, amit kellett. Milyen volt kicsöppeni a valóságba az iskolapadból? Könnyen ment a szakmád pénzre váltása a piacon?
Annyira zöldfülű voltam, hogy hagytam, hogy ne fejlődjek. Később jöttem rá, hogy csak akkor leszek sikeres, ha belefektetem a megfelelő mennyiségű és minőségű munkát. Anélkül sajnos nem megy. Nem attól lesz jó egy előadás, hogy én kívülről megtanultam a szöveget, hanem attól a sok hét készüléstől, közös agyalástól, amin keresztül mentünk a próbafolyamaton. Nem mondom, hogy mindennel elégedett vagyok most, de vannak munkáim, önfenntartó vagyok, válogathatok. Ugyanakkor van bennem még kíváncsiság, hogy még mindig nem késő kipróbálnom magam külföldön. Lehet, hogy egy-két hónapig kávét kellene főznöm, amíg meghallgatásokra járok, de tulajdonképpen abban is van művészet. Azt sosem gondoltam, hogy elhagynám a színészetet vagy az éneklést az életemből. Volt, hogy felmerült bennem, hogy inkább elmennék jógát tanítani vagy krumplit kapálni Mezőkerettyére, mert elegem lett. Csalódott voltam, mert úgy éreztem, hogy nem akarok összemérődni olyan emberekkel, akiknél szakmailag sokkal többet tudok. Emberileg lehet, hogy nem, de a pályán mindenképp.
A Barátok köztös múltadat visszalépésnek tartod a karrieredben?
Azt a helyzet szülte. A nővérem felhívott, hogy állandó szereplőket keres a produkció, én pedig jelentkeztem. Nem volt pénzem, leginkább ez motivált. A színpadi emberek számára a Barátok közt egy vörös posztó volt, mindenki ódzkodott tőle, így én is. Ettől függetlenül elmentem a meghallgatásra, ahol elég nyilvánvaló volt számomra, hogy be fogok kerülni. Amikor megtörtént az adásba kerülés, felismertek az utcán és összesúgtak a hátam mögött, akkor elszálltam. Ahhoz kell egyfajta érettség vagy érzelmi intelligencia, hogy az ember ilyen helyzetben a földön tudjon maradni. Nekem nem volt. (nevet) Az akadémia meg a testvéreim azért idővel tettek róla, hogy ne legyen olyan nagy az arcom. Ha őszinte akarok lenni, a fenntartásaim ellenére is akkoriban élveztem ezt a munkát. Érdekes volt megtapasztalni, hogy mi megy a kulisszák mögött. Én azt gondolom, nem kellett ehhez egy nagy színészi teljesítmény, hiszen nem volt rá idő, hogy alaposan kimunkáljunk egy-egy jelenetet, mint egy színházi előadásnál. Próbáltam mégis mindent a legjobb tudásom és a szakmai igényességem mentén csinálni. Azon kevesek egyike voltam, akik megtanulták a szerepet, ez sem volt általános. Mindeközben folyamatosan tanultam a Zeneakadémián. Az emberi irigység pedig hamar utolért, választanom kellett, így kiléptem a sorozattól.
Azóta eltelt 16 év, de pont mostanában megint visszatértél egy kicsit egy napi sorozatban. Hiányzott neked mégis ez a közeg?
Azért mentem bele, mert az egyik szövegíró jó ismerősöm, aki nagyon hisz a 200 első randiban. Volt egy karakter, akiről azt gondolta, hogy mindenképpen nekem kellene játszanom. Rábólintottam. Egy dolog miatt nem szeretem az ilyen forgatásokat, hogy sokszor időrablók, sokszor olyan dolgokkal töltünk indokolatlanul sok időt, ami céltalan. Én úgy érezem, hogy mostanában sorozatdömping van és a mennyiség a minőség rovására ment.
Lehet rólad tudni, hogy dolgozol külföldi produkciókban is. Ott mit tapasztaltál?
Legelőször tizenegy évvel ezelőtt játszottam egy norvég mozifilmben, ahol kilenc napot forgattunk. Csak azért nem kaptam végül főszerepet, mert a norvég színészek szakszervezete kikötötte, hogy kelet-európai színész nem kaphat, pedig a rendező engem akart. Ez egy világháborús film volt, amiben egy náci tisztet alakítottam, ráadásul a zenét is bele tudtam vinni, mert elénekelhettem egy opera áriát. Vicces sztori, egy éjszakai forgatáson kopogtattam be a rendezőhöz, amikor megtudtam, hogy lesz a filmben egy ilyen jelenet és elénekeltem neki hajnalban, ő pedig rám is bízta a dolgot. Az utóbbi években pedig egyre több olyan megkeresésem van, amikor egy külföldi rendező Magyarországon forgat filmet, engem pedig megtalálnak egy-egy szerepre. Továbbra is tízből nyolcszor náci tiszt vagyok, de idén már együtt dolgozhattam az Esőember rendezőjével, Barry Levinsonnal. Ha csak egy mondatom és két mozdulatom is volt, akkor is fantasztikusnak éreztem ezt. Egy külföldi produkció egyébként mindig sokkal összeszedettebb, felkészültebb és gyorsabb, hatékonyabb, mint egy magyar. Szeretem, ha olajozottan működnek a dolgok, ezért számomra mindig különleges élmény, amikor ilyen körülmények között forgathatok.
Volt olyan megkeresés, amire nemet mondtál?
Szerintem mindenki életében vannak ilyenek. Az én életemben a politikai színezetű dolgok jelenetik azt a határt, amivel nem szívesen érintkezem. Megvan a saját véleményem, de nem szeretném, ha a személyemet bármelyik párttal összekötné a közönség. Az utóbbi időben valamiért többször is megkerestek ilyen ügyben, visszautasítottam. Egyre többször keresnek műsorvezetőnek, konferansziénak, de ebben is válogatós vagyok. Még tehetségkutatóba is be akartak szervezni, de teljesen indokolatlannak éreztem. Furcsa lenne számomra, ha olyan emberekkel kellene összemérnem magam, akiknek semmilyen szakmai tudásuk nincs, csak a szomszédjuk azt mondta, hogy szép a hangjuk...
Bejött neked a szabadúszás? Tudatosan nem akartál társulathoz leszerződni? Az utóbbi időben több botrány is kiszivárgott, ami színházakhoz köthető...
Élvezem, hogy szabad vagyok, megvannak azok a projektek, amik biztosítják az állandóságot, de mégsem köt szerződés. A Madách Színházban 10 éven át dolgoztam, beleláttam, hogy működik ez a világ. A szereposztások sok esetben nem a tehetségről és az alkalmasságról szólnak, ez mindig így volt ebben a műfajban. Nem törődtem ezzel, csináltam a dolgomat a legjobb tudásom szerint. Szerencsére én a botrányokat mindig kívülről szemléltem, kimaradtam belőlük. Sosem voltam az a típus, aki munka után fröccsözget és aktív közösségi életet él a színházban. Nem vagyok magányos farkas, de nem vagyok kvaterkázós alkat sem. Nézd, művészemberek vagyunk, a külsőnkkel dolgozunk, szabadabbak a határaink. Minden abból indul ki, hogy mindenki a saját erkölcse szerint cselekszik. Valakinek belefér, hogy bárkinek a fenekére csap, ha olyanja van, más pedig már azt is rossz néven veszi, ha megölelik. Ha senki nem vágja képen visszakézből azt az illetőt, aki rendszeresen mások alá nyúl, akkor azt gondolja, hogy ezt megteheti. Úgy gondolom, hogy valahol középen van az igazság. Abban bízom, idővel ez a dolog a helyére billen és senki nem használ valós vagy valótlan zaklatási ügyeket politikai vagy egyéb célokra.
Lehet rólad tudni, hogy sportolsz és mellette a jótékonyság is fontos számodra. Ez a két tevékenység miért jelent olyan sokat neked?
A sport mindig is az volt számomra, de az utóbbi években a jótékonyság egyre nagyobb hangsúlyt kap az életemben. Néha keveredik a kettő. Egyszer már részt vettem egy hátizsákos futáson, amikor többen összegyűlünk, bevásárolunk néhány élelmiszert, betesszük a zsákunkba, végigfutjuk a budapesti belvárost és megállunk egy-egy aluljáróban, ahol ezeket kiosztjuk a hajléktalanoknak. Most éppen a következő IronManre készülök nagy erőkkel, mert teljes távra neveztem Frankfurtban, emellett pedig valóban próbálok időt szakítani a kevésbé öncélú, fontos ügyekre. Belekerültem egy művészközösségbe, akikkel szoktunk flashmobokat csinálni. Banai Sára barátunk szervezi ezeket a megmozdulásokat, most éppen december 13-án lépünk fel egy jótékonysági koncerten, melynek célja a Magyar Bohócdokik alapítványának támogatása. A műsor igazi csemege lesz az operakedvelőknek, népszerű oratórium és opera részletek szerepelnek benne. Bach, Caccini, Mozart, Saint-Säens, Wolf remekműveit rendhagyó felállásban hallgathatja meg a közönség a Pozsonyi úti Református Templomban. Nekem tök egyértelmű, hogy időnként ilyenekben részt veszek.
Itt van az év vége, adódik a kérdés, milyen terveid vannak 2020-ra?
Bevallom őszintén, hogy a változást én nem az év végéhez kötöm. Szerintem ez egy belső folyamat, ami független az időtől. A terveim mindig menet közben alakulnak, nem a szilveszter miatt. Sokszor át is alszom, mert engem ez nem érdekel. Abban sem hiszek, hogy kizárólag karácsonykor lehet ajándékozni, ha a nyár közepén találok valamit, amiről tudom, hogy örömet okozok vele a másiknak, akkor meg fogom venni. Ami már ebben az évben megfogalmazodott bennem terv szintjén, az a nyelvtanulás. Elkezdtem norvégül tanulni, de az angolomat és a németemet is szeretném szinten tartani, úgyhogy erre nagy hangsúlyt fektetek a következő évben. Bennem van az is, hogy nagyon kíváncsi vagyok, mire vinném külföldön. Családot szerintem nem tervez az ember, hanem egyszer csak jön egy olyan ember, akivel nem kérdés, hanem úgy jön magától a dolog. Egyelőre szólóban nyomom, de ki tudja, mit hoz majd 2020.
A közkedvelt író legújabb regényéről, szakmai kihívásokról és magánéletéről is mesélt nekünk.
Leadfotó: Magyar Bálint
Oldalak
Hasonló cikkek
