Így élnek most Bajor Imre gyerekei - Őszintén meséltek életükről
Bajor Lili idén végez a Színház és Filmművészeti Egyetemen, öccse Marci pedig már első rendezésén is túlvan. Mindketten próbálgatják szárnyaikat, ám annak ellenére, hogy szüleik révén gyerekkoruk óta életük szerves része a színház, mégsem könnyű elhelyezkedniük. Az érvényesülésről, a szakmai alázatról és testvéri szeretetről beszélgettünk a Bajor testvérekkel.
Visszatért a színpadra
Tavaly baleset érte a lábadat, ami miatt ki kellett hagynod több előadást is. Hogyan élted meg kényszerszabadságot?
Lili: Decemberben volt egy lábtörésem, ami miatt két hónapra teljesen kiestem a színházból. Ez a helyzet megmutatta, hogy mennyire pótolható vagyok. Persze nem azt gondoltam, hogy ha én lebetegszem, akkor megáll az élet, de furcsa volt először szembesülni azzal, hogy simán megoldják nélkülem az előadást.
Nemrég azonban visszatértél egy új darabban.
Lili: Igen, egy nagyon különleges produkcióban, melyet Kemény Lili rendezett, a B monitor című darabban. Ebben egy vágót játszom, ezért elkezdtem vágást tanulni, hogy legalább valami alapfogalmam legyen a szakmáról. Tudni kell, hogy informatikai érzékem a nullával egyenlő, de kénytelen voltam megtanulni, hiszen az egész előadás egy vágószobában játszódik. Elég érdekes kihívás volt, de szép lett a végeredmény.
Te sosem akartál színész lenni?
Marci: Bevallom régen én is álmodoztam a színpadról, de olyan kiszolgáltatott helyzetnek éreztem, hogy ebben én nem akartam belekerülni. Voltam már újságíró, modell, dolgoztam tévénél és rádiónál is. Mindegyiket szerettem csinálni, de azt éreztem, hogy egyik sem az én világom. Aztán beiratkoztam az egyetemre, filmrendező szakra. Eleinte katasztrófaként éltem meg, majd kaptam egy önálló feladatot, és az megtetszett. Itt rájöttem, hogy jó érzékem van kommunikálni az emberekkel.
Szamárlétra, fokról fokra
Tavaly elkészült első filmed, a Maradj velünk. Hogyan fogadta közönség?
Marci: Ez a rövidfilm egyben a diplomamunkám is volt. Első filmem volt, ami így utólag, nem igazán úgy sikerült, ahogy akartunk. Sok építő kritikát is kaptam, és sokat tanultam belőle. A legnagyobb gondom az volt, hogy időhöz voltam kötve. Legközelebb, már nem akarok kapkodni, mert annak nincs jó vége. Nagy volt a nyomás, nem tudunk eleget felkészülni.
Ebben a filmben Lili játszott a főszerepet. Forgatnátok újra együtt?
Lili: Rengeteget dolgoztunk, mire megcsináltuk, ezt a filmet. Azért volt jó a Maradj velünk forgatása, mert minden nehézség ellenére Marci egy szuper csapatot rántott össze. És persze az is sokat könnyít a dolgon az is, hogy mi ketten fél szavakból is értjük egymást. Rengeteget tapasztaltunk, és nagyon szívesen csinálnék vele olyan munkát, ami nem egy kötelező feladat, hanem kifejeztetetten az ő vágya.
Te jelenleg rendezőasszisztensként dolgozol. Tetszik a munka?
Marci: Bevallom elég fárasztó, de nagyon szeretem. Teljesen felborult a bioritmusom, mivel van, hogy este nyolckor már alszom, de van, hogy éjjel háromkor is dolgozom. Azért vállaltam be ezt az asszisztensi munkát, mert jó alulról látni a rendszert. Rengeteg dolgot tapasztalok, tudom a problémák gyökerét, és remélem, ha egyszer eljutok a célomhoz.
És mi a cél?
Marci: Tele vagyok ötletekkel, félig vagy egészen kidolgozva. Sötét a lelkem, ezért nem akarok még boldog sztorikat írni, az izgat, amiben van tragédia. Egyelőre nem gondolkodok nagyjátékfilmben, ahhoz még sokat kell tanulnom. Pálos György mondta nekem, hogy a rövidfilmnél egytelen egy dolog számít: hogy legyen egy alapgondolat és annak eleje- közepe- vége. Persze szívesen rendeznék vígjátékot is, de azt sokkal nehezebb csinálni, mint bármi mást. Ha ott rosszul van elhelyezve egy poén, vagy nem üt annyira, akkor az egész filmet el tudod rontani. Inkább először szerzői filmeket készítenék és nem kifejezetten közönségsikert. Idén ősszel, tél elején szeretném elkezdeni.
Kinek a munkái inspirálnak?
Marci: Nincs konkrét rendező, inkább azt tudom mondani, hogy az északi, skandináv filmek vannak rám nagy hatással. Tanáraim, a Gárdos Péter és Rozgonyi Ádám mindig azt tanították, hogy minél egyszerűbb történetet kell vászonra vinni. Aztán, hogy ebből mit jelenítesz meg a filmben, az csak rajtad múlik. Ma már tudom, hogy az első filmemben is azt rontottam el, hogy túl sok mindet bele akartam sűríteni a történetbe.
Szabadúszó lesz
Végzős színészhallgatóként, hogyan képzeled az elkövetkező három évet?
Lili: Fogalmam sincs, mi fog történni az életemmel. Kicsit kiszámíthatatlannak érzem az egész szakmát, így miután megjártam Pestet és vidéket is, és nem szerződtetettek le, úgy döntöttem, egyelőre szabadúszó leszek. Abban hiszek, hogy lesz sok jó találkozásom, amit hoz magával a munkám. Nem vagyok elkeseredve, csak félek ettől a helyzettől. Szerintem ezzel sokan vannak így.
Pedig Budapesten virágzik a színházi élet és vidéken is sok a lehetőség. Vagy nem így van?
Lili: Kicsit felelőtlenségnek tartom, hogy minden évben elindul egy színész osztály, de közben tudom, hogy borzasztó sok ember várja, hogy induljon évfolyam. Idén negyvenhárman végzünk Kaposvárral együtt, és akkor még Marosvásárhelyet és a drámaiskolákat nem számoltam. Ettől telített lesz a szakma, nem tud minden színház minden évben vérfrissítést csinálni. Én nem szeretnék senkit hívogatni, hogy munkát ajánljon. Ha valaki megnéz, és azt érzi, hogy szeretne velem dolgozni, nyitott vagyok arra, hogy kipróbáljam magam.
Van a sikernek tuti receptje?
Lili: Tisztában vagyok vele, hogy most ez egy olyan a világ, ahol teperni kell, és megmutatni magad. Viszont én erre abszolút nem vagyok alkalmas. A nyomulás az elveim ellen van. Ugyanakkor tudom azt is, hogy sok hozzám hasonló gondolkodású fiatal tehetség van, akik nem jutnak munkához, és évekig arra várnak, hogy kapjanak egy komolyabb szerepet.
.JPG "Édesanyjuk Hámori Eszter, és édesapjuk Bajor Imre imádta őket")
Előnyként vagy inkább hátrányként élitek meg, hogy elismert művészek gyerekei vagytok?
Marci: Olykor nyomásként éljük meg, hogy sokszor művészként aposztrofálnak minket a sajtóban. Pedig ehhez még nagyon sok év kell.
Lili: A szüleink is a saját erejükből érték el a sikert, és mi is ezen az úton szeretnék haladni. Mindketten mást képviselünk, amiből próbáljuk évről évre kihozni a maximumot. Átlagemberek vagyunk, és sokszor nem értjük, miért tekintenek ránk másképp. Sokat kell még dolgoznunk ahhoz, hogy művésznek nevezzenek minket, egyelőre ezt nem engedhetjük meg magunknak. Történt egy tragédia a családunkban, de ezt öt év alatt megtanultuk kezelni. Nem szeretjük azt a nyilvánosságot, amikor a szüleink életéről kérdeznek minket.
.webp "Követik szüleik példáját, saját erejükből akarnak boldogulni")
Külföldi karrierben gondolkodtok?
Marci: Én el tudnám képzelni, hogy néhány évet itthon, néhányat külföldön éljek. Csak ehhez tőke és munkatapasztalat kellene még, valamint egy nagy adag bátorság, hogy kint boldogulni tudjak.
Lili: Sokáig vágyam volt, hogy kiutazzak, mivel kéttannyelvű iskolába jártunk és a szüleink is mindig arra próbáltak sarkallni, hogy menjünk ki világot látni. Aztán felvettek az egyetemre, akkor már úgy érzetem, itt a családom, az akkori párom és a barátaim, akiket nem akartam itthagyni. Nagyon sokat köszönhetek nekik. Persze vonz a külföldi élet, de inkább csak néhány hónapos tapasztalatszerzésnek. Bármennyire is jól beszélek angolul, nem tudnék külföldi színpadon játszani.
Pedig ott van Osvárt Andrea vagy Gryllus Dorka…
Lili: Igen, persze az ő karrierjük a bizonyíték arra, hogy a magyar színésznőknek is van létjogosultsága külföldön érvényesülni. Az a kapcsolatrendszer viszont, amit én kiépítettem az elmúlt öt év alatt, az nyilván külföldön nem működik. Így a nulláról kellene kezdeni.
Mi a terv 2019-re?
Marci: Májusig lesz egy hosszabb munkám, aztán elutazom Nepálba. Jó messze van, így remélhetőleg teljesen ki tudok kapcsolni. Azt még nem tudom, hogy egyedül vágok-e neki, vagy keresek egy útitársat magam mellé.
Lili: Ha minden jól megy, nyáron leadom a szakdolgozatom, és utána nekivágok az életnek!
A 22 éves fiú elárulta, miért előnyösebb számára, ha nem fedi fel kilétét.
Leadfotó és fotók: Bajor Lili
Oldalak
Hasonló cikkek
