Árpa Attila nem szereti a „mosóporos” műsorokat
A sokáig fenegyerek hírében álló Árpa Attila most már a maga ura, senki sem mondja meg neki, hogy mit tegyen. A Szerencsekerék című műsor számára olyan mintha társasjátékozna.
Igaz, hogy a környezeted le akart beszélni a Szerencsekerék műsorvezetéséről?
Attila: Igaz. Nem tartották kompatibilisnek a műsort és a személyemet. Akkor még mindenki a régi, Klausmann-féle Szerencsekerékre gondolt, én pedig nem vagyok az a szélesen mosolygó, gyönyörűen artikuláló, kellemesen sziporkázó klasszikus műsorvezető. A csatorna vezetői aztán odaadták nekem a műsor francia változatát, amit követni szerettek volna, és az nagyon meggyőző volt, hiszen sokkal kötetlenebb, modernebb, lazább, mint az itthoni régi változat. Emlékszem, a francia verzióban még egy kutyája is volt a műsorvezetőnek. Az egy más szemlélet, nem az a „mosóporos” Szerencsekerék volt, hanem a 21. századi változat. Mosóporos műsort biztosan nem vállaltam volna.
Utólag is úgy gondolod, hogy jó döntés volt odaállni a kerék mellé?
Attila: Mindenképp! Azért szeretem ezt a műsort, mert olyan, mintha én is társasjátékoznék. Soha nem nézem meg előre a megoldásokat, azért sem tudom rögtön rávágni, hogy jó-e vagy sem a játékos tippje. Sok jó arccal találkoztam a forgatások során, persze olyannal is, akiből semmit nem lehetett kihozni. De nem lehetek paraszt, mert az volt a kérés, hogy a szerethető, békés arcomat mutassam. Szívem szerint néha odaszólnék, hogy „haver, ébredj már fel, ez egy tévéműsor, amit szórakozásból néznek az emberek, nem azért, hogy itt aludjanak el.” De nem tehetem…
Mennyivel másabb most az életed, mint amikor az első könyvedet írtad?
Attila: Ugyanaz az élet, csak fejlődök valamerre. Szomorú lennék, ha nem így történt volna. Az ember mindig fejlődik. Új szakmát kezdtem, új dolgokba fogtam bele. Talán annyival másabb mégis, hogy szabadabb lettem. Függetlenedtem a kereskedelmi tévéktől, ami az elmúlt tíz évemre nem volt jellemző. Most már valóban azt csinálom, amihez kedvem van. Színészet, filmezés, forgatókönyvírás. Nincs főnököm, aki megmondja, mit tehetek és mit nem. És ami nagyon fontos: a médiahatóságok sem tudnak beleszólni a munkáimba. És írtam egy regényt is, ami most fog megjelenni.
Az első könyvednél – a „Ha én ezt a Klubról elmesélem” címűnél – is mindenki azt hitte, hogy minimum öten beperelnek, de békén hagytak.
Attila: Talán azért, mert az nem is volt valódi botránykönyv, inkább a szórakoztatóipar hátterét bemutató önéletrajzi kötet. Botrányos csak abból a szempontból lehetett, hogy bizonyos emberekről nagyon őszintén leírtam, mit gondolok. Azt gondolom, ha valaki attól botrányhős, mert kiáll a közönség elé és őszintén kimondja, amit gondol, az az országot minősíti, mert ezek szerint mindenki más csendben van, vagy hazudik. Valóban nem perelt be senki, és a szereplők nagy részével a mai napig jóban vagyok. Vagyis, amit leírtam, az igaz volt, az említettek pedig voltak annyira okosak, hogy belátták, nincs értelme nekem jönni. Az egyetlen, aki a mai napig nem tudta magát túltenni, az Csiszár Jenő. nem bocsátotta meg nekem, hogy abban a könyvben írtam róla. Akárhol nyilatkozik róla, még mindig fájdalomként említi meg és magyarázkodik. De ezt már szánalmasnak tartom
Oldalak
Hasonló cikkek
