Mi így beszélünk a háborúról otthon
Az ukrán hírek hallatán félretettem az énidőről szóló cikkem vázlatát. Másról kell most írni, változott a prioritás. Lehet, hogy bizonyos szempontból későn jelenik meg ez a cikk szombaton. Addigra teljesen elárasztanak minket a háborús helyzetről szóló tudósítások, de sajnos az a kérdés talán nem fogja aktualitását veszteni, hogy mennyire árasztja el a családi életünket?
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.
A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
Csütörtök reggelre szembesültem vele, hogy az orosz-ukrán helyzet még gyorsabban szivárgott be a családi életünkbe, mint a Covid, kezdve a wuhani hírekkel. Akkor is a férjem volt az előfutár, akit nagy mellénnyel csitítgattam, hogy nem kellene annyi mindent olvasnia! Ahogy először szóba hozta az oroszokat, csak egy bizonytalan „ne kezdj el erről olvasni most minden nap” asszonykodásra futotta. Mert egyre több beszélgetésben karcolt meg a déjá vu: talán most beszélünk úgy, ahogy akkor, amikor még nem hittük, hogy a koronavírus különösebb hatással lesz az életünkre.
„Tudom, hogy a Szputnyik megtámadta Ukrajnát.”
Hétvégén már erről volt szó a nagyszülőkkel. Hét elején az iskola előtt várakozó szülők körében is előkerült a téma. Csütörtök reggelre pedig a 9 éves fiunk is megkérdezte, hogy miről beszélgettünk apával. Csak a hírekről, felnőtt dolgok ezek! – próbáltam időt nyerni. „Tudom, hogy a Szputnyik megtámadta Ukrajnát.” – közölte olyan lekezelő hangon, ahogy tulajdonképpen én próbáltam intézni a kérdését. Ó, a gyerekszáj! Milyen kifejező! Bizony összemosódik most egyik katasztrófa a másikkal.
A felnőtt a szűrő a kisgyermek számára
A pandémiás tapasztalatunk is azt mutatja, hogy fontos a szűrő szerepünk abban, hogy mi jut el a kisgyerekhez. Alkalmazzuk ezt önmagunk védelmében is, ha azon kapjuk magunkat, hogy folyamatosan figyeljük a híreket! Önkéntelenül tesszük ezt azért, hogy az események gerjesztette félelmünket eloszlassuk. Csakhogy nem fogunk bizonyosságot találni a bizonytalanban, ami óráról órára növelheti a szorongásunkat. Váltsunk stratégiát! Kapcsoljuk ki a hírportálok sűrű értesítéseit, és szorítsuk vissza egy-két alkalomra a hírfogyasztást. Az önkéntes segítségnyújtás közvetlen vagy közvetett módjait keressük.
Tudjuk meg, hogy a gyerekünk mit hallott már a háborúról!
Önállóan internetező nagyobbak esetében ez még fontosabb. „Biztos eljutottak a hírek már hozzátok is. Miket hallottál róla?” – egy ilyen kérdés jó beszélgetés indító lehet, ha tényleg érdeklődéssel fordulunk a gyerek felé. Nem kell egyből korrigálni, ne blamáljuk le, ha fals információval jön, csak hallgassuk meg! Követheti a kérdés, hogy „És ez milyen hatással van rád?” Kisiskolás fiamat elég volt egyedül hagynom az autóban. Bekapcsolta a rádiót, és sikerült végig hallgatnia egy teljes hírblokkot.
„- Hát ez marha jó! – csattantam fel – Délelőtt még arról írtam cikket, hogy figyeljenek a szülők arra, hogy mit hallanak a gyerekek a tévéből, ne hagyják bekapcsolva a híradót! Erre én bent hagylak a kocsiban, és végig hallgatsz egy teljes híradást!”
Kitört belőlünk a nevetés – belőlem az egész napos feszültség –, ami faramuci módon, máris megteremtette köztünk azt a közelséget, ami kipárnázza a nehéz témákat.
Nem volt könnyű csak arra válaszolni, amit kérdezett
Csütörtökön beszéltünk először a háborúról. Visszagondolva, ha nem az ő tempóját követem, akkor más aspektusaiba avatom be, mint amire rákérdezett. Egyelőre nem kért térképet, pedig imádja böngészni. Magamtól azt gondoltam, hogy azon mutatom meg, hogy „nincs ám olyan közel hozzánk az az ukrán-orosz határ!” De bőven elég volt neki, hogy a konyhapulton felrajzoltam az ujjammal. Fotókról se kérdezett, pedig azt hittem, hogy látni akarja a katonákat. Ahogy az ott élő emberek sorsa is csak engem árasztott el.
A hallott és a nézett mese közti különbséghez tudom hasonlítani ezt. Amíg a gyerek kép nélkül hallgat akár egy Grimm-mesét, azt annyira képzeli félelmetesnek, amennyivel elbír. De ha elétesszük a mese illusztrációját – ami egy felnőtt képzeletéből pattant ki –, az túlzott félelmet kelthet benne. Ezért érdemes csak arra válaszolni, amit kérdezett.
A beszélgetéseink célja mindig az, hogy biztosítsuk róla, hogy ő biztonságban van
Erről az jut eszembe, amikor elesik a gyerek. A felnőttnek nem abban kellene szerepet vállalnia, hogy bagatellizálja a gyerek fájdalmát – „Nem is fáj az annyira!” –, hanem abban, amit csak ő tud nyújtani a pillanatban: biztonságot, ami annak tudása, hogy most fáj, de el fog múlni.
Jelenleg a biztonság az, hogy fedél van a fejünk felett és el tudjuk látni a családunkat. Elmondhatom, hogy senkinek nem változott a feladata a családban. Ő továbbra is tanul a suliban, jár edzésre, ahogy mi felnőttek is tesszük a dolgunkat. Ezt és ezt fogjuk csinálni a következő napokban. Kimondhatom, hogy mindenünk megvan, amire most szükségünk van. Mert a felnőtt a családi diskurzusért felel, a gyerek pedig a játékfelelős. Nálunk most hozta elő a fiam a Rizikó társast. Kíváncsian várom, hogy mi ért meg arra, hogy kijátsszuk.
Az utóbbi hetekben jókat derültem a helyi anyacsoport posztjain. Minden belépésnél szembe jött egy „Könyörgöm valaki segítsen ki egy boszorkányorral!” vagy egy #mentsétekmegafarsangot bejegyzés. Mondtam én, hogy szülőként kihívásokkal teli hónap ez a február! Főleg, ha beláthatatlan következményei lesznek a halogatásnak, ahogy ez a nálunk történt. Szívbemarkolóan tanulságos, azért írok róla.
Leadfotó/Fotók: 123rf.com
Oldalak
Hasonló cikkek
