Gombos Edina: "A kritikát tudni kell helyén kezelni!"
Ezen a héten Gombos Edinával beszélgettünk, aki csupa izgalmas dologról mesélt nekünk: elárulta, hogy milyen volt együtt dolgozni a Boros-Bochkor párossal, beavatott minket a Nagytakarítás című műsor kullisszatitkaiba, de beszélt a családjáról is, és arról, hogy milyen izgalmas napokat élt át, mikor riporterként Kubában forgatott.
Rádiózással indult a karriered. Mi áll hozzád közelebb, a rádió vagy a TV?
Inkább azt mondanám, örülök annak, hogy nem csak egyféle volt az életemben, hanem több dolgot is kipróbálhattam és szerethettem. Jellemző rám, hogy hamar úgy érzem, tovább kellene lépni, egy idő után megunom az egyhangúságot és nem élvezem annyira. Mikor a kettőt párhuzamosan csináltam, mindig hajnali háromkor keltem, bementem a rádióba, ahol egészen más környezet és más emberek fogadtak, mint délután a TV-ben. Bár nagyon túlhajszolt volt az egész, de változatos, és nekem ez volt a lényeg, ez kellett ahhoz, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Mivel a rádióval kezdtem, és az alapozta meg a karrierem, mindig is a szívem csücske marad, egy nagy szerelem, és a TV-t is ennek köszönhetem.
Hogy bírtad ezt a hajszolt életet és tempót? Mikor aludtál?
Fogalmam sincs, hogyan bírtam. Mikor benne vagy, akkor olyan gyorsan pörögnek a napok, sőt az évek, hogy fel sem tűnik, csak csinálod a dolgod. Persze közben panaszkodik az ember, hogy mennyire fáradt, de valahogy mégis megy előre, mert valami hajtja, valami motiválja. De most, mikor - hála a gyerekemnek - már sokkal nyugalmasabb az életem, meglehetősen rosszul vagyok, ha hajnalban kell kelnem. Kicsit ijesztő belegondolni, hogy akkoriban napi tizenhat órát dolgoztam úgy, hogy este a TV-ben, a tizenhatodik óra végén kellett odaállni a kamera elé. De valahogy mégis ment, képes voltam rá, és ez így ment tizenkét évig.
Az indulástól fogva ott voltál a Bumerángban. Milyen volt a Boros-Bochkor párossal együtt dolgozni?
Mikor elkezdtem a Slágerben dolgozni, még nem volt Bumeráng, bár erre az időszakra kevesen emlékeznek. A fiúk a Danubiustól jöttek át, engem pedig megkaptak, mint a lányt, aki hajnalban szerkeszti és olvassa a híreket. Igazság szerint a kollégák nem annyira örültek az ő érkezésüknek. Attól féltek, hogy ha idejönnek, akkor esetleg szétrombolják ezt a jó kis hangulatot, ami a Slágerben kialakult. Ment a szítás, és én is tele voltam félelemmel és daccal. Kezdetben nem voltam együttműködő velük, nem voltam partner a viccelődésben és poénkodásban. Mindig a háttérbe vonultam, elvégeztem a feladatom, de semmi több, ez kicsit afféle szolidaritás volt a kollégák felé. De hamar rájöttem, hogy ez elég képmutató dolog volt a többiek részéről, hiszen amikor megérkeztek a fiúk, akkor mind a nyakukba borultak, és mikor elindult a Bumeráng sikertörténete, akkor meg már mindenki végtelenül boldog volt. Úgyhogy én is átgondoltam az egészet. Közben átkértem magam estére, hogy kipróbáljam, milyen, de rájöttem, hogy mégsem volt olyan rossz nekem az a Bumeráng, és vissza kell oda mennem. Onnantól kezdve, hogy visszakerültem hajnalra, megváltozott a hozzáállásom, már tudatosan partner voltam velük. És ebből tényleg egy igazi sikertörténet lett, a mi kis egységünk annyira jól működött, hogy együtt is maradt egészen a rádió megszűnéséig.
Beszélgessünk kicsit a televíziós műsoraidról! Nagy érdeklődést váltott ki a TV2-n futó Nagytakarítás c. műsor. Nem ódzkodtál tőle, hogy mások koszos lakását kell majd takarítanod?
Én minden műsorhoz úgy állok hozzá, hogy megpróbálom megfogni benne azt, amiből tanulhatok, és ami később a hasznomra válhat. Ha kicsit az előzményeket nézzük: mikor 2002-ben elkezdtem a TV2-nél dolgozni, először ott volt az Aktív és a Magellán. Mindkettő elég kötött műsor, ahol, bár oda kell állnom mégsem tudok igazán Edina lenni, mert a műsor jellege nem engedi meg a személyeskedést, vagy hogy igazán belevigyem a saját érzéseimet. Ezért is örültem, hogy a szülési szabadságom után lehetőségem nyílt olyan műsorokat csinálni a FEM3-on, ahol egy kicsit többet adhattam magamból. Ilyen volt a Boszorkánykonyha, az Edina és Joshi, vagy a Kétszersült, ahol már főzhettünk, beszélgethettünk, vendégeink voltak. Szóval egészen más volt, és nagyon élveztem, hogy kicsit más lehetek, és többet is megmutathatok magamból, mint korábban. A Nagytakarításnak is így álltam neki, érdekes feladatnak tartottam, hogy az emberekkel megkedveltessük ezt a tipikusan „nem szeretem” dolgot, vagy legalábbis rávilágítsunk a fontosságára, és tippeket adjunk nekik, amit a saját életükben is tudnak majd alkalmazni. Szerintem ez egyáltalán nem rossz feladat, és felfoghatjuk egyfajta kihívásként is. Mikor nekiálltunk, igyekeztem nem belegondolni, hogy milyen környezetbe kerülünk majd bele. Ahogy szóba került a műsor struktúrája, szimplán koszos lakásokat képzeltem el. Álmomban sem gondoltam volna, hogy vannak olyan emberek, akik képesek ilyen szörnyű körülmények között élni.
Milyen visszajelzéseket kaptatok azokról a helyekről, ahol takarítani voltatok? Tudtok valamit az utóéletükről?
Minden adás során különböző emberi sorsokat is megismertünk. Amennyire tudom, igyekszem nyomon követni, mi van velük. Például volt egy diósdi helyszínünk, én pedig ott élek. Nagyon sajnáltam a bácsit, akinél takarítottunk, a felesége meghalt, magára maradt, a kutyájával él együtt. Csak három utcára lakik tőlünk, ezért gyakran arra sétálok, hogy megtudjam, mi van vele. Megkérdezem a szomszédasszonyát, próbálok róla információkat begyűjteni. Ami a többi helyszínt illeti, hallottunk róluk azóta, és nem ért meglepetésként, hogy a legtöbb helyen ugyanúgy visszakerült minden. Már az elején nagyjából tudni lehetett, hogy a tizenkét adásból melyek azok a helyszínek, ahol a káosz lustaságból és igénytelenségből eredt, és vélhetőleg ugyanúgy folytatódik majd minden, mint előtte. Ugyanígy az is látszott, hogy melyik helyszíneken jött tényleg jól a segítség és a rendet igyekeznek is fenntartani.
Mesélj arról, mikor először jártál Kubában! Milyen hatások értek ott?
Ez az életemnek abban a szakaszában történt, amikor napi tizenhat órát dolgoztam, csak munkából állt az életem, így abszolút nem értek olyan ingerek, mint egy ilyen utazás során. Mikor megérkeztem Kubába, és kiszakadtam ebből a túlhajszolt világból, úgy éreztem, mintha visszamentem volna az időben. Egy olyan helyre érkeztem, ahol az emberek boldogok, közel állnak egymáshoz, és még mindig megvan náluk az, hogy segítik egymást, és mindenki odamegy beszélgetni a másikhoz, akár még ismeretlenül is. Ez a teljesen más és sokkal érzelmesebb közeg mély hatással volt rám. Amellett, hogy egy gyönyörű országról van szó, és rengeteg érdekességről forgattunk, mégiscsak az utazás lelki része volt az, ami engem igazán megfogott.
Milyen volt Kubában forgatni? Mik azok a momentumok, amik különösen megmaradtak benned?
Érdekes volt például az a momentum, mikor bementünk a gyárba, ahol a világhírű kubai szivarokat készítik. Van az a legenda, amit valószínűleg mindenki ismer, miszerint a kubai szivar attól olyan jó, hogy csinos kubai mulatt lányok a combjuk között sodorják. Ezzel a kíváncsisággal léptem be a gyárba, vártam, hogy végre fény derül majd erre a kulisszatitokra. Csakhogy mikor bementünk, véletlenül sem csinos lányokat találtunk, hanem hatalmas fekete hapsikat. Volt azért néhány nő is, akik a szivart sodorták, nekiálltam velük beszélgetni. Ahogy meghallották, hogy egymás között magyarul beszélünk, legalább öten voltak, akik megszólítottak minket magyarul, hogy nahát, mi magyarok vagyunk? Mint kiderült, az ott dolgozó nők még anno a szocializmusban Magyarországon dolgoztak, Csepelen meg különböző gyárakban. Végül a rendszerváltás után Castro hazarendelte őket. Ez az emlék például nagyon megmaradt a fejemben.
Ha jól tudom, volt valami a krokodilokkal is.
Igen, van egy krokodilokkal kapcsolatos emlékem is. Kubában előszeretettel készítenek ételt a krokodil húsából, aminek állítólag csirke íze van. Azt viszont tiltják, hogy magánházaknál ilyet készítsenek. Sikerült azért találnunk egy családot, aki vállalta volna, hogy némi pénz fejében megcsinálja nekünk, erről akartunk forgatni. De ott olyan hamar híre megy a dolgoknak, hogy perceken belül megjelentek a titkosrendőrök. Már alapból követtek bennünket, mivel újságíróként mentünk ki, és nagyon figyelnek rá, hogy mit forgatsz, nehogy valami negatív lásson napvilágot a rendszerről. Végig ott voltak a nyomunkban, akárcsak itt: még addig sem jutottunk el, hogy meglegyen a krokodil, már jött is a razzia és menekülnünk kellett. Ugyanez volt akkor is, amikor turistákat kérdezgettem a Capitoliumnál és egyszer csak odajött egy nő, rendőrt hívott, és közölte, hogy látta, hogy beírtam a füzetembe, hogy Fidel Castro, meg hogy hazudtam és biztosan valami rosszat akarok terjeszteni a rendszerről. Elhurcoltak minket, elvittek egy fogdába, de mi nem kapcsoltuk ki a kamerát, úgy csináltuk, hogy mindennek nyoma legyen. Egy napot töltöttünk a fogdában, ahol vallattak bennünket és bizonygatni kellett, hogy egyáltalán nem erről van szó. Végül egy hátsó csapóajtón kidobtak minket az utcára. Szóval izgalmak voltak bőven, még a kubai börtönvilágot is megjártuk.
Oldalak
Hasonló cikkek
