„Már megint kilóg a derekad!”
Gyermekkorom legtöbbet hallott mondata. Ti hogy vagytok vele? És hányszor mondjátok ugyanezt a gyereknek? A helyzet az, hogy én pont úgy szisszenek fel egy „kilógó derék” láttán, ahogy édesanyám tette. (Teszi még most is.) Visszafoghatatlanul elönt az a sürgető érzés, hogy „azonnal be kell tűrni azt a derekad, különben felfázol! Megbetegszel! Csípni fog a pisilés!” – A látszat ellenére egy higgadt és praktikus cikket írtam a témáról.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu. A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
– Gyere ide, hadd tűrjem be a derekad!
– Ne, anya, nem akarom!
– Értem, de ez így nem jó, mert kilóg… – megindultam felé, miközben elmondtam, hogy miért fontos, hogy ne lógjon ki a dereka, persze velem szinkronban ő is megindult, csak ellenkező irányba.
Merre induljon a szülő?
Ha elindulunk a gyerek felé, akkor nagy valószínűséggel két lépés múlva elönt a felháborodás, hogy „már megint ezt kell magyaráznom!” Mivel nem jön oda, megpróbáljuk elkapni, ami nem sikerül elsőre. Ezt „tökcikinek” éljük meg, elvégre „itt kergetem a gyerekem!” – ami bizony már egóba vág. Mire elkapjuk, megráncigáljuk, és még azt is hisszük, hogy ehhez jogunk volt. Bár árulkodó, hogy mennyire rossz kedvünk lett az egésztől.
Vagy előrelátóan nem tesszük próbára a saját a türelmünket és esetleg lobbanékony természetünket, hanem az ismereteink birtokában tudatosan választunk egy másik utat.
Hirtelen megtorpantam, mire ő is megállt:
– Egyedül tűröd be vagy segítsek?
– Nem kell segíts!
– Be tudod tűrni egyedül?
– Be, de most nem akarom – ez nem jött be.
– Jó, figyelj csak! Semmi kedvem betűrni a derekad, de ha el tudsz kapni, akkor segítek!!! Indul!!!! – kiáltottam el magam.
Mire számíthatunk ezután?
Nyilván elkapott és egy pillanat alatt betűrtem a pólóját. Nyilván csak a kommunikáción múlott. Nyilván sokkal jobban éreztem magam utána, ami egyáltalán nem garancia arra, hogy legközelebb is jó irányba mozdulok, de eggyel nagyobb már az esély rá, mert ezáltal tanulom én is, hogy jobb magam után csalni, mint utána loholni.
Ha a másik irányba indulnánk...
Nincs az az óvodás, aki ne lódulna meg erre, hogy elkapja az anyját, aki játékba hívta, mert a játék a gyerek nyelve. A „kilóóóg a derekaaad” számára kínai, ezért kizárja. Természetesen az anyját nem tudja kizárni, ha a képébe mászik és utánafut, de kétségtelenül ellenkezésbe torkollik a mutatvány. Lehet azt mondani, hogy nem nagy ügy, gyorsan betűröm a derekát és kész. Csak akkor jusson eszünk az is, hogy az olyan interakció feszültséggel jár, amit a gyerek vagy sírással ad ki magából – ha hagyjuk és nem teremtjük le érte –, vagy továbbvisz magával egy következő tevékenységébe. Ne csodálkozzunk hát, ha jól kupán vágja majd a másik gyereket a mászókán vagy ellöki a kistestvérét. Hiszen tíz perccel azelőtt tapasztalta meg, hogy aki erősebb, az él az erőfölényével. Természetesen vannak azok a vészhelyzetek, amikor szülői feladat élni az erőfölényünkkel, például, amikor kirohanna a gyerek az úttestre. De a kilógó derék nem vészhelyzet.
Tudnunk kell
Becsülendő, amikor türelmesen próbáljuk megmagyarázni a gyereknek, hogy milyen következményekkel fog járni az, ha nem tűrjük be a derekát. De ezzel önmagában nem sokat érünk el. Hiszen képtelen értelmezni még az ok-okozati összefüggéseket, főleg, ha még sose fájt neki a pisilés. Hasztalan a belátására várni még ebben a korban. Fejlett időérzék hiányában a jövő idő is tovább maszatolja a mondandónkat, a feltételes módról nem is beszélve. Ráadásul a mai tudásunk szerint mindössze annyi köze van a hideghez a „felfázásnak”, hogy kihűlt szöveteket könnyebben támadják meg a kórokozók, vagyis csökken a szervezet védekezőképessége. Van ebben egy erős feltételes mód – „könnyebben” –, tekintve azt is, hogy az immunrendszerünk normális működése nem független a lelki állapotunktól sem. Summa summára a félelmünk nem alaptalan, de koránt sem olyan égető, ahogyan képesek vagyunk reagálni rá.
Mi az, ami hat?
A gyerek nem azért fogja betűrni a derekát, mert érti, amit mondunk, hanem azért fogja megtenni vagy békésen hagyni, hogy mi tűrjük be, mert hallgat ránk. Meghallotta, hogy szeretjük őt, amikor játékra hívtuk. Figyelmet adtunk neki és az együtt élményt egy ilyen rövid, mindennapos interakcióban is, ami számára jó volt. És a gyerek azt keresi, arra fordul, amit élvez, hiszen ő még a mostban él. És ez megadja a választ arra a kérdésre, ami ilyenkor fel szokott merülni:
„És akkor most már mindig így kell majd bohóckodni egy betűrésénél is??!”
Nem, dehogy. Hiszen az a gyerek fejlődik, okosodik, elkezdi érteni az összefüggéseket, megszokja és megtanulja a mozdulatokat, rutinná válik. Addigra ameddigre sokkal komplexebb helyzetekben találjuk magunkat vele, a tizenévessel. Ameddigre számtalan ilyen apró cinkos, játékos helyzetből az az alapélményünk szilárdul meg, hogy a nagy konfliktusok közepette is számíthatunk egymás figyelmére, megértésére és szeretetére.
„Nem tudok mit kezdeni egy ilyen rendes és szófogadó gyerekkel! Ez volt az utolsó csepp a pohárban!”
Megőrülök, ha ez a gyerek most elkezdi összehajtogatni a zoknijait! Elegem van már, hogy állandóan csak könyörögnöm kell, hogy ne fogadj szót, ne segíts! Én ezt nem bírom már, kisfiam!
Leadfotó: 123rf.com
Oldalak
