Ez a gyerek nem tud veszíteni! - avagy, ártalmas-e a versengés?
Előre le fogom lőni a poént. Vagyis már a cikk elejére odabiggyesztem a vonatkozó szakirodalmat, ami útmutatással szolgálhat a címben feltett kérdésre. Hogy azután legyen még „helyünk” megemészteni, értelmezni és magunkévá tenni az olvasottakat. Mert e nélkül könnyen fennakadhatna a „lájk-vonalon”, ami ugyan nem egy tudományos meghatározás, csupán saját megfigyelésem arról, hogyan tudunk – nem csak szülőként – egyetértően, akár megindultan bólogatni magvas gondolatokat látva, sőt megosztva, lájkolva anélkül, hogy a mondandó aztán leszivárogna a mindennapi gyakorlatunkba, viselkedésünkbe, szemléletünkbe.
Hiteles forrásból hozom a választ arra a sokunkat érintő kérdésre, hogy ártalmas-e a gyermekünknek a versengés. Elöljáróban annyit, hogy szegény szülői fejünk tovább főhet, hiszen erre sincs konkrét igen vagy nem válasz, ahogy sok mindenre a szülőség és gyermeknevelés terén. Fel kell, hogy merüljön bennünk ismét, talán a megközelítéssel van a gond, és nem összetett emberi természetünkkel, – ami sok esetben megfoghatatlan eldöntendő kérdések közé van feszítve, – hiszen annál csodásabb a maga teljességében. Vagyis szülőként is érdemes rugalmasságra és széles látókörre „kondicionálni” magunkat.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.
A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
Lássuk a medvét!
Prof. Dr. Fülöp Márta pszichológus átfogó tanulmányából az derül ki, hogy a versengés komplex jelenségként, egymásra ható dimenziók mentén értelmezhető. Ezért nincs fekete vagy fehér válasz arra, hogy ártalmas-e vagy jótékony. Van személyiség-lélektani és szociálpszichológiai háttere, illetve a személyiségfejlődésben betöltött sokféle funkciója. Ugyanakkor számos kísérlet és vizsgálódás járult hozzá ahhoz, hogy világossá váljék az „egészséges” és „egészségtelen”, „fair” és „nem fair” versengés folyamata, amelynek ismeretében a versengés előnyeit megtartva, hátrányait elkerülve „versenghetnének” a gyerekek. Érezzük, hogy ez már bőven a pedagógusaink eszköztáráról szól, hiszen a versengés leginkább az általuk vezetett csoport- és osztályközösségek berkein belül élhető meg, mégis a szülő számára sem haszontalan háttértudás. Főként, ha egynél több gyerkőc van a családban.
Szülőnyelvre fordítva
Ahogy nem célszerű állandóan versenyekre hordani a gyereket, úgy értelmetlen törekvés olyannyira kizárni a kisgyerek életéből a versengéssel járó helyzeteket, hogy csak kooperációs társasjátékot veszünk otthonra. Tény, hogy az óvodás korosztály számára a „Ki nevet a végén?” típusú játékok szerencse-faktora értelmezhetetlen. Így a kicsi azt éli meg, hogy ő mindent megtett, mégsem volt elég ahhoz, hogy ő érjen célba elsőként. Érhető, ha kiborul. Ugyanakkor a versengés hozzásegítheti a gyereket, hogy felfedezze, amiben jó.
Később a versengésnek funkciója van a csoporton belüli státuszuk elnyerésében, valamint a személyiség differenciálódásában azáltal, hogy serkenti a gyerek képességeinek és tulajdonságainak kibontakozását. Mindezt valószínűleg nem tudjuk így elmondani a gyereknek – „Ne búsulj, életkém, a sze-mé-lyi-sé-ged épp differenciálódik!” –, de magunkban jó tisztázni, hogy annál hitelesebben képviseljük már az otthon elfogadó légkörében, hogy nem a „mindenáron győzni” a fontos.
„Ez a gyerek nem tud veszíteni!”
Ebben a témakörben talán az első élményeink egyike az, amit már említettem, hogy a gyerek kiakad, amikor vesztésre áll a játékban. Ilyenkor szoktak a szülők engedni és nyerni hagyni, majd idővel azon szorongani, hogy „ez a gyerek nem tud veszíteni!” Más meg pedagógiai szándékkal sosem hagyja magát, hisz „az életben sem lehet mindig nyerni, fiam!”
Indulhat a verseny?
A Matchbox világában bármiből lehet pálya, de az igazi kalandokat a Matchbox nagy pályaszettjein élheted át. Érzékelőkkel, hangokkal és Hot Wheels pályákkal is összeköthető utakkal kedvenc kisautóidat minden nap újabb történetek várják.
Saját tapasztalat: 5-6 éves forma volt a fiam, amikor kimaradni látszott az a „vérre menő” hozzáállás, amit pár korabeli fiúnál tapasztaltam. Mi inkább humorba fordítottuk szorult helyzetünket, ha valamelyikünk vesztésre állt. Nyilván ehhez én szolgáltam példaként eleinte – „Atya-gatya, mintha visszafelé haladnék a pályán! Te is így látod?” – a fiam meg vette a lapot, így nem volt feszültség abból sem, ha ő ért be utoljára. Aztán a nagymamával egyre többször került elő a társasjáték, ami felett hangosan vitázgattak. A csalás vádja is felmerült, végül tábla lesöprésig fajult a helyzet. Kíváncsi lettem, hogy a nálam sokkal türelmesebb mamával miért ez a dinamika?
Abban tudtam megfogni a különbséget, hogy túl komolyra fordult a játék, nőtt a nyomás, így a fókusz egyre inkább a nyerésre terelődött. Mondhatnánk, hogy annak a társasnak az volt a célja, mégis az fogalmazódott meg bennem ismét, hogy a felnőttek reakciói, gesztusai, megfogalmazásai nagyban alakítják a gyermekkel való kommunikáció fókuszát, így a hangulatát is. Képzeljük el mindezt egy osztályteremben! Akár munkahelyen is. Mindig a vezetők attitűdje határozza meg a légkört.
Az iskolarendszer kritikája – a szülők kritikája?
A versengés kétségtelenül motiváló erőként is hathat. Hányszor vetettük be otthon is, hogy „Ki ér elsőként a fürdőbe?” – és működött. A motiváció oldaláról közelítve azt láthatjuk, hogy tulajdonképpen bármi, amit megoldunk, az már önmagában teljesítménynek tekinthető. Viszont társas közegben mások teljesítményéhez képest kap pozitív vagy negatív minősítést. „Ezt a relatív vonatkozást a tanárok mindennapi, spontán kijelentéseikkel folyamatosan meg is erősítik: „Lássuk, ki tudja befejezni a munkáját elsőként?" vagy „Ki tud a legjobban figyelni?" vagy „Ki tudja a legjobb választ adni?”1 – jelzi a tanulmány. Ezért is fontos, hogy a gyengébb tanulók esetében „a saját korábbi teljesítményükhöz képest megtett fejlődésükre hívja fel a pedagógus a figyelmet, mivel az így kapott, többnyire pozitív tudásuk vagy képességük növekedésére utaló információ ellensúlyozhatja a társakkal való összehasonlítás esetleges negatív következményeit”.2
A tanulmány arra is rávilágít, hogy a haladó szemléletű pedagógia már nem abba feccöl energiát, hogy a diákot abból is felhozza, amiből legfeljebb átlagosat képes nyújtani. Hanem abban támogatja a gyereket, hogy legyen legalább egy olyan dolog, amiben a legjobbak közé tartozónak érezheti magát, mert ez sokkal nagyobb önbecsülést és motivációt ad neki. Bár egyre több szülőtől hallom, hogy így vélekedik, ugyanúgy igaz az ellentettje is, amikor a tanítók bátorítanák efféle támogatásra a gyerek családját, akik viszont ragaszkodnak korábbi elképzelésükhöz – mondhatni bármi áron.
És amiről ne feledkezzünk meg
Volt itt szó dimenziókról, azaz szempontrendszerekről, amik mentén össze lehet hasonlítani két gyereket. Mégis annak hangsúlyozásával zárnám soraimat, hogy a személyiség-képesség-életsors kombináció szempontjából minden gyerek egyedi. S mint olyan, „csak is a saját élete perspekítvájában ítélhető meg és értékelhető”3 – idézem a tanulmányt. És gördítem tovább azt a fontos gondolatot, hogy kétségtelenül nem azonos helyről rajtoltunk mi, mostani felnőttek sem, akik aztán különböző helyzetben köröztük le egymást. Minden elágazásnál dönthetünk, hogy merre visz az utunk tovább. Így lesz végül a legjelentősebb az az ív, amit önmagunkhoz képest bejártunk.
Forrás:
1, 2, 3, Új Pedagógia Szemle, 2011
https://ofi.oh.gov.hu/tudastar/versenges-szerepe
Fotók: 123rf.com
Oldalak
