„Zoárd egy triggerpont hegesztő!” – beszélgetés egy Down-kisfiú anyukájával
Várandósként talán mind abban a hiszemben vagyunk, „Velem nem történhet meg, hogy Down-os babám szülessen!” Gondoljuk, hisszük? Reméljük? Kerestem a jó kifejezést, miközben egy életszemléletet találtam Lugosi Dóri szavaiban, akinek négy gyermeke közül egy, váratlanul Down-babaként jött a világra – ami nagyot fordult aztán a szüleivel.
Lugosi Dóri az anyabloggerek egyik kiemelkedő alakja. Én a második gyermeke, Zoárd születése után találtam rá. Csodálattal pörgettem vissza az Instagram-posztjait, hogy „Milyen nyílt!” „Mennyi erőt adhat másoknak...!” „Nagyon bírom, hogy nem filterezi szét a fotóit!” És még arra is gondoltam, hogy fantasztikus, hogy nemcsak a sorstárs szülőket szólítja meg, hanem mindannyiunkat érzékenyít és edukál.
Imola: – Dóri, milyen egy Down-kisfiú anyukájának lenni?
Dóri: – Izgalmas. Tényleg az a szó jut először eszembe, hogy izgalmas, aztán pedig az, hogy minden nézőpont kérdése. Ezzel nem azt mondom, hogy nem nehéz, de sokszor a másik három gyerekem anyukájának lenni is nehéz. Csak a Down-nal meg az van, hogy picit több nehézség jön. És ha nem vagy erre mentálisan felkészülve és megerősödve, akkor kiborulsz.
Imola: – Te hol érzed magad most ebben?
Dóri: – Nálunk ugye Zoárd 4 éves. Már nagyon régen elfogadtam, hogy ő Down, de most kezdek jól lenni ebben. Ez egy folyamat volt. Nem azt mondom, hogy 3 éves koráig nem láttam az ő értékeit, de akaratlanul is sokszor hasonlítottam a kortársaihoz. Ez felőrli az ember lelkét. Három éves kora után kezdtem látni, hogy ő úgy ölel meg, úgy ad a homlokomra puszit, ahogy egyik gyerekem sem. Ezzel nem azt mondom, hogy „Down-gyereket mindenkinek!”, de tényleg csak az tudja, hogy ez milyen, akinek már volt kapcsolata Down-emberrel. Ők más minőségű energiát hoznak be a családba. Más dimenzióból hozzák az ölelést és a szeretetet.
Barbie
A Down szindrómás baba új színt visz Barbie egyre változatosabb világába. Vele és az olyan társaival, mint a kerekesszékes, művégtaggal élő vagy hallókészüléket viselő babákkal folytatja Barbie az érzékenyítő misszióját, melyben a játékon keresztül mutatja meg a kicsiknek a világ és a benne élők sokszínűségét.
Imola: – Ha belegondolok, hogy a tipikusan fejlődő gyermekeinket is sokszor hajlamosak vagyunk hasonlítgatni...
Dóri: – Áronnal, a férjemmel azt szoktuk mondani, hogy a mostani társadalmi értékek szerint nemcsak Down-gyereket, hanem egyáltalán gyereket nevelni nehéz. Mert lépcsőfokok vannak és kategóriák, amikről ki van mondva, hogy adott korra azt el kell érnie a gyereknek. Einstein ezt úgy fogalmazta meg, hogy ha egy halat meg akarsz tanítani fára mászni, akkor az a hal egész életében egy buta, hülye halnak fogja érezni magát, mert nem fogja tudni teljesíteni ezt az elvárást. Miközben neki az a szuper képessége, hogy úszni tud a vízben. Mennyire más nézőpont arra figyelni, amit meg tud csinálni és nem odatenni a fókuszt, amire nem képes!
Imola: – Ez a szemléletváltás nagyon sokat adott nektek.
Dóri: – Full önismeret! Rettentő mélyre vezet, hogy engem miért zavart jobban az, amit nem tudott megcsinálni. Olyan dolgokat értettem meg magammal kapcsolatban és olyan terheket tettem le, amiket 30 évig cipeltem. Ő egy triggerpont hegesztő! A többi gyerekem is képes a trigger pontjaimon ugrálni, felpiszkálni, de Zoárdnak van egy ilyen speciális ruhája, amivel képes a mélyre merülve elérni a triggerpontjaim gyökerét egy váratlan ütéssel.
Imola: – És ha van „alkalmunk” szembesülni a gyenge pontjainkkal, akkor tudjuk „behegeszteni” a régi sebeinket. Ó, de ismerős!
Dóri: – Elkezded priorizálni, hogy nem az a fontos, hogy két számot össze tud-e adni – amivel nem azt mondom, hogy nem lesz majd erre képes –, csak hogy látom már, hogy ennél sokkal fontosabb az, hogy szeretetben tudjunk együtt lenni. Legyen időm a gyerekeimre, a reggeli pillanatokra, amikor az ölemben ülve issza meg a kakaót, mert ezek a prioritások, nem az, hogy mennyi pénzünk van és mit posztoltam az Instára.
Imola: – Beszélj még a terveidről!
Dóri: – A társadalmi felelősségvállalás jegyében hoztuk létre az „Értékes vagy” programsorozatot a sajátos nevelési igényű- és fogyatékossággal élő emberek támogatására. A társaim ebben Kreizinger-Panák Fanni, akinek a testvére Down-szindrómás és Mayer Dea, akinek van egy autista kisfia. Legutóbbi alkalmunkon a munkába állás volt a téma. Olyan munkáltatókat értünk el, ahol dolgozik Down-os. Csak pozitívat mondtak, hogy a Down-os munkatárs egyszerűen megváltoztatja az egész munkahelyi légkört. Ez egy megoldás fókuszú érzékenyesítő program. Aki eljön, az úgy megy haza, hogy az adott témában konkrét eszközöket kap. Akár, hogy egy játszótéri helyzetben, ha a szülő lát egy Down-os gyereket az anyukájával, akkor hogyan tud hozzá kapcsolódni, miről beszélgetni.
Imola: – Mire készültök legközelebb?
Dóri: – Június 6-án egy mozgásos programot szervezünk a Rozsnyai utcában. Rubint Réka felkarolta az ügyünket és felajánlott 80 db jegyet, hogy ezen a napon együtt mozogjanak az ép és fogyatékossággal élő, SNI-érintett felnőttek – szemléletesen nagyjából olyan részvételi arányban, ahogy a társadalomban is együtt élünk.
fotók: Lugosi Dóra
Oldalak
Hasonló cikkek
