Mivel ártunk többet? - Tiltott és vágyott játékok
Gyerekkoromban mindig gyönyörű kézműves babákat kaptam a szüleimtől, mégis felemlegettem utólag, hogy bezzeg Barbie-m sose volt! Valahogy a tiltás még plasztikusabbá tette ezt az élményemet. Aztán az identitáskeresés korszakába lépve haskilógós pólóban jártam, kikönyörögtem a push-up melltartót és szemöldökig sminkeltem magam – Barbie nélkül is.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.
A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
Megfigyelhető, hogy gyerekkorunk mesefilmjeiben több volt a felnőtt karakter, mint a gyerek. Viszont a játékaink túlnyomóan csecsemők, kisbabák, plüss állatbébik voltak, nem felnőtt figurák. Kivéve Barbie-t, aki minden képzeletet felülmúlóan felnőttes volt a fantasztikus ruháival és élethű kiegészítőivel együtt. Onnatól kezdve pedig beindult a szabás, varrás, öltöztetés és szerepjáték a végtelenségig! – Ez Barbie titka.
Van már kerekesszékes Barbie is
Fontos a szerepgyakorlás (x)
Hogyan lesz egy gyerekből empatikus, figyelmes, befogadó felnőtt? Úgy, hogy eljátssza és beleéli magát, milyen lesz felnőttként. Barbie pedig mindig készen áll a gyakorlásra. Így segíthet egy játék baba jobbá tenni a valódi világot.
Barbie kétségtelenül a fogyasztói társadalom szülötte, ugyanakkor az elmúlt több, mint 60 évben az életmód, foglalkozások, életesemények sokféle megéléshez adott már teret, a kulturális és társadalmi sokszínűség jegyében.
De beszéljünk arról is, ami már szülőként vet fel bennünk kérdéseket! És ez a megjelenése, vagyis az általa idealizálható külső, ami még mindig messze áll a reálistól. Bár nincs arra vonatkozó adat, hogy mennyi „barbizás” után internalizálódik egy kislányban a vékony test preferenciáját, vélhetően egy gyerek testképének kialakulásában több dolog együttes hatása tükröződik.
1. Ahogy a szülő beszél önmagáról
Többet nyom a latba, ahogyan megnyilvánulunk a saját testünkkel kapcsolatban. (Hello, közelgő biniki szezon!) Megkérdezhetjük a gyerekeinket, hogy „szerinted anya mit gondol magáról?” Elgondolkodtató volna visszahallani a fenekünkre, hasunkra, nem kedvelt testrészeinkre vonatkozó minősítéseinket, amennyiben sokat hangoztatjuk. Persze mindezt csak leírni egyszerű. Hiszen máris felveti az ön-elfogadás és az életmód közti egyensúlyozás kérdését, amire, ha nem kapnak tőlünk megnyugtató választ – példát –, akkor máshol fogják keresni.
2. Ahogy a szülő minősíti mások külsejét
Utalhatunk másokra a belső értékei, a ránk való hatásuk szerint is: „Tudod, az a kedves, segítőkész lány!” „A vidám, vicces fiú, aki úgy megnevettetett!” – mert az, hogy ő „krumpliorrú”, „gülüszemű” vagy „deszka”, arra a felnőtt szemüvegén át kerül egy pozitív vagy negatív előjel.
3. Amit a média sugall
A média által közvetített szépségideálok elsöprő hatással bírnak tinikorban. „Előre” ellenpontozhatjuk a fenti két dologgal, illetve tegyük majd beszédtémává azt is, hogy a szépségideálok bizony koronként változóak – erős példának googlizz ki egy Willendorfi vénuszt fotót! Ez segíthet egy kicsit más megvilágításba helyezni azt, hogy mi a szépség kívül, mi lehet az belül és a kettő viszonyáról.
Az örök dilemma: „De Anya, rajtam kívül már mindenki másnak van!”
Piszok nehéz nemet mondani erre, de nyugodtan beleállhatunk a döntésünkbe, amikor úgy érezzük, hogy nem akarunk otthonra megvenni egy játékot, mert az még nem azt jelenti, hogy sose játszhat vele a gyerekünk. És talán nem is nemet kell mondani, hanem egyszerűen beavatni őt a döntéshozatalunk folyamatába.
Kezdjük ezt azzal, hogy elfogadjuk a gyerek érzéseit: „Úgy érzed, hogyha neked nem lesz, akkor kimaradsz valamiből, igaz?” „Nagyon vágysz erre a játékra, mert a többieknek is van.” Aztán mondjuk ki a miérteket is: „Hallom, amit szeretnél. Hallgasd meg te is, kérlek, ahogy én érzek ezzel kapcsolatban!”
Igaz, hogy egy játékszer belépő lehet egy társaságba, de érdemes felülírni a gyerek hiedelmét, hogy csak azon múlik a többiekhez való kapcsolódás sikere. Bár az ebből fakadó kimaradás érzése az adott játékszerhez kötődik, de ha megtörténik a kiközösítés, akkor annak más aspektusai is voltak. Lényegében csak elfednénk a problémát azzal, hogy újabb és újabb játékot veszünk csak azért, hogy ez ne történjen meg vele, valós segítség és támogatás helyett.
Akár meggyőződésből, akár a szűkös anyagi korlátok miatt, de lesznek olyan gyerekek a közösségben, akiknek nem lesz meg minden játék, ami a többinek. Fontos volna megtanítani a gyerekeinknek, hogy nem a tárgyaik – játékaik – határozzák meg az értéküket. Sokkal többet mond róluk az, ahogyan játszanak velük! Ahogy az egyik átadja a sajátját a másiknak, hogy kipróbálja azt, vagy cserélnek, kölcsönadnak.
A nap végén se az számít igazán, hogy a gyerek végül megkapta-e vagy sem, amit a többiek, hanem ha mindent megkapott, amivel a szülei helyettesíteni próbálták mindazt, amire igazán szüksége lett volna.
Oldalak
