Szeged, zuhogó eső, de a Mamma Mia! még mindig tart!
Augusztus 14-én volt az első Mamma Mia! főpróba, amire már a tisztelt publikum is bejöhetett. Itt vagyunk Szegeden ugyebár, a Mamma Mia! szegedi bemutatóra készülünk, és a közel négy hónapos próbaidőszak egyik legfontosabb állomásához közeledve kiélesednek az érzékek, tűpontossá válik a figyelem, és érzed a testedben, hogy csak úgy buzog az energia, a tettvágy! Alig várod, hogy megmutasd, min dolgoztál eddig és leteszteld, hogy jól gondoltad-e, helyén vannak-e a poénok, ott és úgy reagál-e a közönség, ahogy gondoltad. Szóval nagyon vártuk már az esti főpróbát mindannyian, de az időjárás, az égiek máshogy döntöttek.
A telefonhívás
Év elején, mikor megkaptam a várva várt telefonhívást a Madách színház igazgatójától, Szirtes Tamástól, hogy belekerültem a Mamma Mia!-ba, épp a marokkói határon álltam egy kedves barátommal, Lelóval, akivel hazafelé igyekeztünk egy siklóernyős túráról. Valószínűleg a sírba kergettem a Cloudbase csapatát azzal, hogy minden nap elmondtam a kiránduláson, nagyon várom, hogy hívjanak már a színházból.
Egy húsz kilós hátizsák, amiben az ernyő van, kistáska a vállon, oldaltáska a hason (hasitasi :D ), és egy guruló kézipoggyász kíséretében álldogáltunk körülbelül százan a sorokban türelmesen, várva, hogy beléphessünk Spanyolországba, vagyis az Európai Unióba. Itt még kell az útlevél, amibe beleírnak és belepecsételnek, ráadásul egy papírra nyomtatott névsor is volt a határőröknél, és minden egyes alkalommal ellenőrizték, hogy az épp kezükben lévő útlevélben található név egyezik-e a papíron lévővel. Semmi számítógépes program, ami egy pillanat alatt kiszűri az útleveled vonalkódjából a sok infót, vagy ilyesmi... Minden kézzel történik. Legalábbis azon a hajóállomáson, ahol mi voltunk. És persze ötven fok árnyékban, az épületben, ahol a határátlépő volt, semmi légkondi. Nyomorgás, tülekedés, kissé feszült emberek, millió csomag, ömlik rólad a víz... és egyszer csak csörög a telefon, amit már legalább két hete úgy vársz, mint a Messiást!
A színész és a borotva
Előkotrom a telefont nagy nehezen, persze kezemben az útlevél, húzom a táskát, közben intenek mögülem, hogy menjek már előrébb, a géppisztolyos katonák azonnal rám vetik vigyázó szemüket... Megláttam a telefonon a kiírást: Madách Színház Titkárság - és önkéntelenül fölkiáltottam! Leló! Lelóóóó! A Madáchból hívnak!!! Erre persze az is odanézett, aki eddig észre sem vett… :) Nagyon ciki volt. :) De majd kiugrottam a bőrömből! Ja, és itt volt egy nagyon vicces dolog. Kb. három hete nem borotválkoztam, mert nem volt rá szükség. Előbb Spanyolországban, aztán pedig Afrikában túráztunk. Semmi okom nem volt borotválkozni, csak egyszerűen élveztem az életet, a jó társaságot, és persze a siklóernyőzést. A Tanár Úrnak, merthogy sokszor így szólítjuk a Szirtes igazgató urat, az volt az első mondata “Na, Lacikám, borotválkozzon meg alaposan, mert azt szeretném, hogy szép legyen, mint Sky!” (vagyis a srác, akit majd a darabban játszom). Olyan érzésem volt, mintha a BigBrother házban lennék, ahol a nagy testvér mindent lát! Nagyon vicces volt!
Oldalak
