„Mit lehet abban elrontani – hát rengeteg mindent” - Duplainterjú Ács Fruzsinával és Tóth Szabolccsal
Azt mondják, minden kezdet nehéz – és mindenkinek másképpen az. Ács Fruzsina és Tóth Szabolcs a saját tapasztalatairól mesél.
Hogyan kezdődött a stand-upos pályafutásotok?
Ács Fruzsina: Hirtelen felindulásból. A „Magyarország, szereplek”-es fellépés volt a legelső az életemben. Egy barátnőm mutatta a felhívást, és gondoltam, megpróbálom. Volt bennem egy olyan hozzáállás, hogy – hát csak ki kell állni és vicceseket mondani: én meg vicces vagyok, szóval mit lehet abban elrontani – hát rengeteg mindent. Ami vicces egy baráti beszélgetésben, nem működik színpadon és fordítva is tud igaz lenni. Nagyon sok dolognak össze kell állnia ahhoz a színpadon, hogy a mondatod végén felszabadultan röhögjenek az emberek. Az az érzés viszont csodálatos. Úgyhogy, azóta tanulok, gyakorolok, próbálom megtalálni a hitelességem a színpadon és olyan témákat találni, amikben tényleg fontosnak és személyesnek érzem a véleményem, mindezt most már egy jó adag szakmai alázattal teszem.
Tóth Szabolcs: Mi Ferivel nem is annyira stand-uppal kezdtük. Első éves egyetemistaként vetődött fel az ötlet, hogy a diákszövetség születésnapján rövid humoros jeleneteket adjunk elő, a stand-uppal már a Dumaszínház kötelékén belül kezdtünk el foglalkozni. Kezdetben csak magunknak szerveztük a fellépéseket Kolozsváron, teljesen illegálisan plakátoltunk az utcán, jegyet sem nyomtattunk, a belépődíjat pedig magunk szedtük a nézőktől. Aztán beindult az üzlet, elkezdtek meghívni minket különböző rendezvényekre, táborokba, majd 2007-ben a Dumaszínház tehetségkutatóján való fellépés után kaptunk szerződést. Ettől kezdve vált az életmódunkká a színpadi lét.
A színpadi fellépéseket megelőzően mivel foglalkoztatok?
Á.F.: Pszichológiát tanulok, ez az utolsó évem az egyetemen. Úgyhogy most már kétféleképpen is figyelem az embereket. Mindig is hajtott egy erőteljes kíváncsiság. Foglalkoztat, hogy miért úgy élünk a társadalomban, ahogy, miért olyan az emberi természet, amilyen, miért úgy működik a világ, ahogy, és biztos jó ez így? Ez a kétkedés és elemzés szerintem mind a pszichológiában, mind a stand-upban hasznos.
Azonban a két foglalkozásban szeretném megtartani a határokat. Nem fogok színpadon olyanokat mesélni, hogy „múltkor egy olyan depressziós jött be hozzám…” és a közönség soraiban ülők gyermekkori traumáit sem szeretném boncolgatni, úgyhogy várok mindenkit szeretettel a műsorokra.
T.Sz.: Egyetemistaként kezdtem a humorszakmát, majd építészként kezdtem el dolgozni. A fellépéseket inkább csak hobbinak tekintettem, olyannyira, hogy az első Dumaszínházas évemben még megvolt a polgári állásom is. Elég nehezen menedzselhető, már-már skizofrén állapot volt, úgyhogy döntenem kellett, a színpadot, vagy a tervezőasztalt választom.
![](/sites/default/files/images2015/blog_dumaszinhaz/print-IMG_0097.webp ""Egyetemistaként kezdtem a humorszakmát"")
Fruzsina, hogyan fogadták a családtagok és barátok a tehetségkutatóba való jelentkezésedet?
Á. F.: Miután kiderült, hogy az írásom alapján bejutottam az első 40-be és előadhatom, csak utána szóltam a szüleimnek erről az egészről. Viszont úgy tettem, mintha még csak most jelentkeznék és mondtam nekik, hogy olvassák el a szöveget. Miután elmondták, hogy szerintük mit hogyan kellene megváltoztatni benne, hogy vicces legyen, mondtam, hogy amúgy már bekerültem. Nagyon támogat a családom és a baráti társaságom is, amiért rendkívül hálás vagyok. Bár mondták a szüleim, hogy azért csak tanuljak tovább, a Stand-up pedig egy nagyon szép hobbi, úgyhogy azért féltenek is.
Az első fellépésemre rengeteg barátom eljött, ami nagyon jól esett, plusz megnyugtatott a tudat, hogyha nagyon „beégnék” a színpadon, legalább nem kell majd utólag mindenkinek egyesével elmesélni.
Lapozz, az interjú a következő oldalon folytatódik!
Oldalak
