Tényleg bezárult az iroda ajtaja
Mivel nagyon nehezen gyűrtem le magamban azt, hogy kevésbé mozgunk szabadon, hiányzott a nyüzsgés, hamar elkezdtem nagyobb távolságokra is jönni-menni a gyermekkel. Egyik nagyobb utunk természetesen az irodába vezetett.
Más világ
Azelőtt Budapesten dolgoztam, ami tőlünk 60 km-re van. Megszerveztem, hogy mikor érkezek, tudtak rólunk, vártak. Indulás előtt még összedobtam egy sütit, mert hát mégsem megyek üres kézzel, meg ha igazán belejöttem valamibe, hát az a sütés.
Csinos ruhát vettem fel, ami nagyon nagy feladat volt, mert szülés után 4 hónappal a régi alakom (ami szintén nem volt valami tökéletes) még sehol sem volt. De hát azt szerettem volna, hogy ha ugyan olyannak látnak, mint korábban. A gyermeket is csinosba öltöztettem, mégiscsak a biznisz világba megyünk.
Amikor odaértünk, kopogtatnom kellett, mert már nem volt belépőkártyám. Beengedett az irodavezetőnk, aki hihetetlenül nagy szeretettel üdvözölt minket. Az én pici fiacskám csak nagy kerek szemekkel nézelődött, nem aludt, nem sírt, nem zavarta a munkavégzést. Büszke voltam rá!
A babakocsival elég nehézkesen mozogtunk, emiatt kicsit kényelmetlenül éreztem magam. De ez volt a legkevesebb. Ahogy beértünk hirtelen valami szemet szúrt és nagyon rossz érzés töltött el: az asztalomnál egy számomra ismeretlen „kolléga” ült, előtte a laptopom. Láttam a billentyűk kopásából (balkezes vagyok, ezért a space bal fele kopottabb) hogy ez az én gépem (volt). Mellette egy telefon, aminek a jobb felső csücske csorba, hiszen amikor két hetes volt a betonlépcsőn kicsúszott a kezemből. Szóval ott vagyok én. Vagy nem vagyok ott? Vagy ki az ott?