A gyerekek mintakövetéséről nem lehet eleget beszélni – főleg most
Leendő szülőként magabiztossággal töltött el, amikor arról olvastam, hogy a gyerek a szülői példából tanul a legtöbbet. Ezek szerint nincs több dolgunk, mint mindent úgy csinálni, ahogy szeretnénk viszontlátni tőle. Ahogy teltek az évek és nőtt a gyerekem, egyre nagyobb súllyal nehezedett a vállamra a megélt tapasztalat, hogy én sem vagyok tökéletes.
Tisztában voltam vele, hogy a mintakövetés nem terjed ki a csecsemő alvási szokásaira. De bizakodó voltam abban, hogyha nagyobbacska korában 8-kor lefektetem, ahogy az én szüleim is tették, akkor nem lesz késő estig kukorékoló gyerekem. Ezen a ponton merült föl bennem először, hogy mit szeretnék úgy csinálni, ahogy a szüleim tették és mit másként? Milyen más szülői példákat látok magam körül?
Csakhogy az a tapasztalat időről időre rávilágított, hogy nemcsak azok a mintáim vannak, amiket felnőtt fejjel meg tudok nevezni és rábólintani, hogy igen, ezt szeretném én is így csinálni. Hanem tudattalanul letapogatott mintázatok sora tárja hangos szóra a számat a gyerekem engedetlensége láttán, vagy lendíti magasba a mutatóujjam, amikor hibát vét. Fontos, hogy mindez mégsem azt jelenti, hogy egy kiszolgáltatott báb volnék és volnánk mind. Csupán kitapintottuk a szocializációs folyamat ütőerét.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.
A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.
A tied is pulzál?
Önmagunk megismerésének része, hogy felfedjük a mintáinkat. Talán ráismerünk egyik-másik „modellünkre”, akiről mondjuk viselkedési formákat mintáztunk, de ez nem mindig nyilvánvaló. Ahogy az sem, hogy sikerül átdolgoznunk azokat, amiket már nem akarunk követni. Felelős szülőként azzal szembesülni, hogy van, amit már önkéntelenül tovább is adtuk a gyerekeinknek, elkeserítő. Ezen a ponton az önmegismerés könnyen irányt vesztve ön- vagy mások hibáztatásába csap át.
Megengedően mondanám, hogy ez a kitérő is a folyamat része, amin túljutva remélhetőleg az elfogadás vár. Az elfogadást segíti a megértés, a megértést pedig a megismerés, amiben az empátiára támaszkodunk – apró korunktól kezdve. Tipikus jelenet, hogy elesik a gyerekünk, de csak azután kezd el sírni, hogy ránk nézett, és meglátta az ijedtséget az arcunkon. Miért? Ez az utánzással, mint a tanulás egyik fajtájával van összefüggésben, idézek egy pontos választ: „A gyermek először a szülei arcán megjelenő érzelmeket társítja az átélt érzelmi állapotokkal, hangulatokkal, majd később már az arckifejezések önmagukban kiválthatják az adott érzelmi állapotot (...) Az empátiát az idegrendszer ősi, kéreg alatti központjai szabályozzák, nem tudatos jelenség, és hatása nagyobb a verbális megnyilvánulásoknál (a gyermek sokkal inkább hisz a nonverbális kifejezéseknek, mint a verbálisnak, hiába mondjuk neki, hogy egyáltalán nem fáj a fogorvosi kezelés, ha végig az arcunkra van írva a rettegés, így ő is félni fog a rendelőben)”1
Milyen mintának ágyazunk meg éppen most?
A példamutatás tükrében most két dolgot emelnék ki ezzel kapcsolatosan: hogy hogyan kezeljük az aggodalmunkat a kialakult helyzetben és mennyit van a kezünkben a mobiltelefon, amin híreket olvasunk? Nagy valószínűséggel utóbbihoz azért nyúlunk sűrűbben, hogy az előbbit enyhítsük. Az események követése iránti felfokozott igényünk a kontrollról szól. Legalább tudjuk, hogy mi történik! – de az óránkénti „ellenőrzés”, amit kiszolgálnak a hírportálok és a közösségi média felületei, minden alkalommal felkorbácsolják a félelmünket. Van már erről bőven tapasztalatunk az elmúlt két évből.
Ha a gyerekünk azt látja, hogy folyton böngészünk ahelyett, hogy vele kapcsolódnánk egy élményben, akkor hiába mondjuk, hogy nincs semmi gond, a kettő közti ellentét feszültséget szül benne. Ha nagyobb gyerekeink vannak, akkor briliáns példával szolgálhatunk számukra abban, ahogy tudatosan félretesszük a telefont. Mondjuk el, hogy mit jelent telítődni a hírekkel és annak milyen mentális hatásai vannak! Mi a különbség aközött, hogy időnként tájékozódunk vagy „ráfüggünk” a hírekre? A tudatos médiafogyasztást a gyerekeinkkel együtt éljük. Ebben nincs előttünk követendő példa, hiszen a mi szüleink életében ez a jelenség még nem létezett. A mintát most hozzuk létre, amit majd a saját gyerekeink visznek tovább. És már megtapasztalhattuk a saját bőrünkön, hogy nem csak a jó példa ragadós.
Gondoskodom, tehát vagyok
A gondoskodás öröme
Megérkeztek a kert legújabb sztárjai, a My Garden Baby babák. Ezek az ölelnivaló nyuszik és pillangók csak arra várnak, hogy valaki gondoskodjon róluk. Megetesse és elringassa őket. A pillangó szárnya takaróvá, a babák csomagolása pedig bölcsővé alakítható.
Tény, hogy a félelmünkkel is kezdenünk kell valamit. Életre szóló mintával szolgálunk a gyermekeinknek a saját megküzdési stratégiánkkal. Decartes mondásából nyitnék most egy leágazást, amin elképesztően sok ember indult el a háború hírére. Mert az adakozás, a gondoskodás aktivitást is jelent, cselekvést, tenni akarást – kiutat a szorongásból, a tehetetlenségből. Példát mutatunk azzal is, ahogy káros pótcselekvések helyett kigördítjük a jóga matracot vagy felvesszük a túracipőt. Ahogy elérhetőek maradunk számukra, időt szánunk a beszélgetésre, és alkalmat teremtünk olyan közös tevékenységeknek, amik az összetartozás élményébe burkolnak. Ez a gondoskodás belülről óv. Bagatell megbízásnak tűnik a kis családunk békéjét őrizni, amikor minden jó érzésű ember világbékéért kiállt, de gondoljunk csak bele, ha minden családban béke uralkodna...
1Forrás: Ranschburg, 2012
Fotók: 123rf.com
Oldalak
