Olaszmamma: "Soha nem fogom elfelejteni azt a fülsiketítő ordítást" – Bölcsőde olasz módra
Másfél évvel Juli születése után munkába álltam, és megoldandó kérdéssé vált a gyerekfelvigyázás. Mivel mindenképpen gyerektársaságot szerettem volna neki, év közben kellett bekerülnünk egy bölcsibe. Nem kis kihívás.
Olaszmamma - Gyovai Helén
A szerző, Gyovai Helén tíz évvel ezelőtt költözött Olaszországba, férjével és kislányával, Julival Torino mellett élnek. Helén Olaszmamma néven évek óta blogol, nemrég pedig könyve jelent meg Hogyan lettem olasz mamma? címmel. Célja, hogy a hazai olvasók számára a lehető legérdekesebben, szemléletesen írjon Olaszország csodáiról és arról, amit a külső szemlélő csak szeretne látni.
Csak ne az anyósom legyen az
A nem várt hirtelenséggel jött munka újabb problémákat vetett fel, hiszen valakinek vigyáznia kell a gyerekre is, és én mindent megtennék, hogy ez a valaki ne az anyósom legyen. Gyerektársaságot akarok neki – nem véletlenül. Nagyon szeretném, hogy amikor érte megyek délután, már ne legyen szükség minimum a Csinn-bumm cirkusz bevetésére a lefárasztásához. Minden ismeretségünket megmozgatjuk, aztán egy hónappal a nevelési év kezdete előtt találunk neki egy helyet, ahol intézményi keretek között vigyáznak rá, és nem kell a fizetésemet egy lendülettel a bölcsőde számlájára utalni. Sikerül bekönyörögni egy magánbölcsődébe. Állami helyről nem is álmodhatunk, ezt a mi gyakorlatilag azonnali határidőnk miatt szinte lehetetlen elérni. Egy félig egyházi óvoda minicsoportjába kerül, ahol kétéves kortól fogadnak gyerekeket. Ő még nem töltötte be a kettőt, de nem sok hiányzik, úgyhogy befér.
Állami helyről nem is álmodhattunk
Tündéri egyenruha
Hihetetlenül aranyosak az olasz bölcsisek és ovisok! Egyenköpenyt hordanak, minden csoportnak megvan a saját színe. A legkisebbek, a kiscsibék, fehér galléros sárga köpenyt viselnek, tündéri az egész. Soha nem fogom elfelejteni azt a fülsiketítő ordítást, amit Juli akkor produkált, amikor első alkalommal hagytam a gondozónők karjaiban. De aztán minden jól alakul, és kihúzzuk itt az óvodáig. Reggelente követeli, hogy menjünk a „bimbi tanti” közé (vagyis „gyerek sok”... olaszul is helytelen, nyugi). Jól kijön a nevelőkkel, eszik, alszik, játszik, a Magyarországon töltött karácsonyi szünetben még szobatiszta is lesz. Megnő. Az addig nem túl szószátyár kislányom itt végre kénytelen lesz elkezdeni beszélni, és még haverokra is szert tesz, sőt, az első karácsonyi ünnepségen hópehelyként – akkori testalkatát figyelembe véve inkább hógolyóként – debütál. Mi természetesen könnyekig meghatódunk, soha nem láttunk még annál gyönyörűbb előadást, mint ahogy ez a húsz fehérbe öltöztetett, beszélni is alig tudó kisgyerek mórikálja magát a színpadon. Azt pedig teljesen felesleges megemlítenem is, hogy már megint a miénk a legszebb.
Soha nem láttunk még annál gyönyörűbb előadást, mint ahogy ez a húsz fehérbe öltöztetett, beszélni is alig tudó kisgyerek mórikálja magát a színpadon
Magyarországon szereztem jogosítványt, ráadásul nem voltam már kislány, felnőtt fejjel vettem rá magam, hogy beiratkozzak egy autósiskolába. Mindenki azzal kábított, hogy „Ó, aki Budapesten tanult meg vezetni, annak bárhol menni fog”. Aha. Hogyne. Ők biztosan nem kényszerültek még volán mögé Olaszországban.
Fotó: 123rf.com
Oldalak
Hasonló cikkek
