#filternélkül - Csalár Bence: Nem akarok én lenni az új Lakatos Márk!
Sikeres blogger, újságíró, a magyar divatélet egyik nagy különce, aki nem mellesleg egy balassagyarmati pékcsalád leszármazottja. Interjú Csalár Bencével, aki igazán tudja, hogy a valódi élet egyáltalán nem retusált.
#filternélkül - Interjúsorozat Magyarország legmenőbb influencereivel
.webp)
Aki kérdez: Lakatos Melinda
Sosem félt attól, hogy felvállalja önmagát
Csalár Bence neve ismerősen csenghet azoknak, akik jártasak a hazai divatipar világában. Kezdetben mikrobloggerként, majd több nemzetközi divatlap újságírójaként szerzett magának elismerést, ma pedig már saját vállalkozása van, önálló honlappal, rengeteg írással, vloggal, rendezvénnyel és még annál is több side-projekttel. A magyar divat és tervezőink népszerűsítése fontos misszió számára, de mint közszereplő, a lobogójára tűzte a társadalmi felelősségvállalás fontosságát is. Csatlakozott a Sprite bullying elleni kampányához, valamint számos olyan LMBTQ-eseményen részt vesz, amely az átlagostól eltérő szexuális beállítottságú emberek előbújását segíti.
Nem tartja magát influencernek, mert szerinte ez a szó már nem tükröz semmiféle értékteremtő szándékot, csak irányított tartalomgyártást, ahogyan nem szeretne "celebstylistként" sem tetszelegni a médiában. Volt olyan, hogy "az új Lakatos Márkként" emlegették, ő azonban nem kíván egy percig sem ezzel turnézni és más farvizén evezni. Saját célja, törekvései és tervei vannak, amelyeket időről-időre újragondol és igyekszik átverekedni velük a felszínes, látványközpontú online világon. A #filternélkül legújabb részében a fiatal divatguru megnyerő őszinteséggel fedte fel múltját, családi hátterét és azokat az értékeket, amelyeket otthonról hozott.
Interjú Csalár Bencével
Az extrém külsőd ellenére is, nagyon megközelíthető, allűrmentes figurának tűnsz, ami egyáltalán nem jellemző abban a közegben, ahol alkotsz. Honnan hozod ezt a hozzáállást?
Nagyon hagyományos, szeretetteljes családból származom. Közel 40 éve van egy pékségünk, amelyet még a nagypapám alapított Balassagyarmaton, de az anyukám, az apukám és a nagymamám jelenleg is ebben dolgozik. Szerencsére úgy nőhettem fel, hogy nagyon szoros kapcsolatom alakult ki a nagyszüleimmel, rengeteg dolgot megtanulhattam tőlük. A nagypapám rengeteg életigazságot megfogalmazott nekem, például, hogy semmilyen munka nem szégyen, csak a restség. A munkához való hozzáállásomat ez a mondat nagyon meghatározza a mai napig, igyekszem mindig alázatos lenni. Viszonylag jómódú családból jövök, de minden egyes forintért megdolgozunk. Engem is már nagyon korán rászoktattak arra, hogy semmi sincs ingyen, így zsebpénzemért is tennem kellett. Korán keltem, mentem be a pékségbe, segítettem a kiszállításnál, persze, néha elaludtam a kocsiban, de akkor csak jót mosolyogtak rajtam. De sosem kérkedtünk semmivel! Ha a divatot nézem például, akkor anyukám mindig ügyelt rá, hogy szépen öltöztessen bennünket, ugyanakkor ne legyenek rajtunk orbitális márkajelzések. Nagyon jó alapokat kaptam, ezért igyekszem ennek megfelelően, korrekt módon viselkedni minden élethelyzetben. Nagyon összetartóak vagyunk, éppen ezért viselt meg minket, amikor közel nyolc évvel ezelőtt meghalt a nagypapám. Emlékszem, régen minden nap eljött hozzánk, sokat beszélgettünk, rengeteg okos dolgot, tanácsot mondott, de itt vannak előttem a meghitt, közös karácsonyok és az is, ahogyan szívja a cigarrettáját... Ő volt a legnagyobb szövetségesem. Szerintem egy ember személyiségének kialakulásánál kulcsfontosságú, hogy milyen környezetben nevelkedik, milyen példaképek vannak előtte, nekem szerencsém volt és van a családommal.
A vidéki, biztos családi háttérrel megtámogatott lét miért nem volt számodra elég? Mire vágytál akkor, amikor felköltöztél a fővárosba?
Az egy elég egyszerű út lett volna, ha a pékséget választom. De még nyitva áll előttem a lehetőség, ha esetleg becsődölök. (nevet) Mindig volt arról elképzelésem, hogy én a saját utamat fogom járni. Mindig szívesen segítettem és segítek a szüleimnek, ha bármiben tudok, de nem csak ezzel szerettem volna foglalkozni. Engem iskolás koromban elég sok meghatározó, negatív élmény ért a szülővárosomban, így mindenképpen szerettem volna eljönni onnan. Nem fogadtak el a suliban, sok attrocitás ért, úgyhogy inkább felköltöztem Budapestre és igyekeztem itt érvényesülni abban, amit szeretek. Elég büszke vagyok arra, hogy megmásztam a ranglétra fokozatait, nem lopott kontaktlistákkal jutottam el oda, hogy ma már nemzetközi divathetekre hívnak meg, mint bloggert és újságírót. Nem voltam sosem senki csókosa, magamnak jártam ki azt, hogy érvényesülhessek ebben a szakmában, ami nagy önbizalmat adott.
Amit korábban - gondolom - erőteljesen megtépázott a bántalmazó, iskolai légkör...
Egy gyereknek sem tesz jót, ha megkülönböztetik, kiközösítik vagy szóban, testileg bántják. Én az a fajta kissrác voltam, aki nem ártott senkinek, mégis mindig betalálták. Folyamatosan gúnyoltak, beszólogattak, én pedig rohantam haza, ahogy kicsöngettek, nehogy valaki újra megpróbáljon bántani. Nem mertem kimenni szünetben a fiúmosdóba, inkább órán kéredzkedtem ki, mert nem akartam, hogy belém kössenek. Csak az elkerülést tudtam választani, mert a szimpla létezésem provokálta őket. A legjobb példa erre, amikor megkaptam az első oldaltáskámat, ami a 90-es években nagy divat volt, hiszen korábban mindenki hátizsákot hordott. Nekem volt ilyen először, és nagyon büszke voltam rá, de amint megjelentem benne a suliban, egyből szétszedtek. Nyilván, egy év múlva már mindenkinek olyan volt, de iszonyú kellemetlen volt, hogy 10-12 éves koromban állandóan bántottak amiatt, mert számukra furcsa volt valami bennem vagy rajtam. Amikor felvettem az első slim-fit nadrágomat, akkor azzal bántottak, hogy biztosan kiloptam a nővérem szekrényéből. Szerencsére a tesómmal sokáig egy iskolába jártunk, ő sokszor ott volt nekem, mint egy védelmi háló, voltak barátaim is, nem voltam teljesen a periférián. A gimis legjobb barátnőm szokta mondani, hogy ő nem érti, hogy én ezt az egész szemétséget hogyan éltem túl. Rengeteg eset volt, amikor igazságtalannak éreztem a környezetem rám irányuló reakcióit, éppen ezért a mai napig rosszul viselem a méltatlan szituációkat, legyen szó rólam vagy másról. Már teljesen elengedtem ezeket a gyerek- és kamaszkori sérelmeket, de nagyon sajnálom, hogy sokan csak felnőtt fejjel jönnek rá - ha egyáltalán rájönnek -, hogy milyen súlyos sebeket ejtettek a másik lelkén azzal, hogy indokolatlanul bántották egy olyan dolog miatt, amiről nem tehetett és nem akart semmi rosszat vele.
Amikor úgy döntöttél, hogy felköltözöl Budapestre, hogy megvalósítsd az álmaidat, volt benned egyfajta bizonyítási vágy? Meg akartad mutatni a kritikusaidnak, hogy sokra viheted?
Rátapintottál, ez nagyon jellemző rám. Az az igazság, hogy nagyon sokáig a dühömből építkeztem, ez adta a felhajtóerőt. Dühös voltam magamra, mert sokszor nem álltam ki magamért, hanem inkább kikerültem a konfliktusokat. Dühös voltam azért, hogy olyan társadalomban élek, ahol mások számára a lényem irritáló, ezért meghurcolhatnak. Dühös voltam, hogy miért kerültem ebbe a helyzetbe, miért kell nekem ezt elviselnem. Rájöttem, hogy dehogy kell! A karrierem kezdetén, az első pár évben nagyon is dominált nálam az az érzés, hogy "jöttök még ti az én utcámba", de nyilván a sikerélmények egy idő után feloldották ezt. Később elengedtem ezt, mert hosszú távon egyáltalán nem motiválhat ez valakit, az nem egészséges. A nyolc évvel ezelőtti énemhez képest már sokkal nyugodtabb, kiegyensúlyozottabb vagyok. Nem akarok bizonyítani senkinek, csak meg szeretném valósítani a terveket, amelyekben hiszek. Ez a hozzáállás segít abban, hogy a közösségi médiában tapasztalható influencer-hiszti ne érjen utol. Én már nem versenyzek senkivel, nem kell nekem senkinek a projektje.
Nincs benned irigység, ami jó, de a tehetség így, vagy úgy, de mindig utat tör magának. Nálad hogyan került felszínre a benned rejlő potenciál? Ki figyelt fel rád?
Egy nagyon izgalmas projektbe kerülhettem bele még gimnazista koromban. Csillik Andi keresett meg és kötött össze Simonovics Ildikó muzeológus és divattörténésszel, a Street Fashion Budapest projekt kapcsán. Az volt a feladatom, hogy vezessek egy blogot, amelyben a magyar utcai divathoz kapcsolódva írjak különböző bejegyzéseket. De közben sok más, izgalmas dolgot csináltam, például részt vettem egy konferencia szervezésében, amelyre a London College of Fashion szakemberei is ellátogattak. Nagyon belelkesültem, hosszú ideig csináltam, de egy idő után rájöttem, hogy nem szeretném más szekerét tolni. Csúnyán hangzik, de ez az igazság. A mai napig igaz ez rám, hogy bár szeretek megrendelőkkel dolgozni, de nem állandóan, hanem projektszerűen, mert máskülönben kizsigerelve érzem magam. Sokkal nagyobb energiát tudok beletenni egy-egy kampányba, mintha minden áldott nap egy helyre, ugyanazt kellene előállítanom.
Mi volt a taktikád? Hogyan tudtad elérni, hogy arról és úgy alkoss, ahogyan te szeretnél?
Egyfelől nagyon kitartó és következetes voltam. A blogot a saját gyerekemnek tekintettem. A legtöbben elég hamar beleunnak az írásba, mivel először nincs nagy közönség, sem visszacsatolás. Én úgy voltam vele, hogy először érdemes nevet szereznem a szakmában, kialakítanom egy kapcsolati kört, és utána lesz értelme átvezetnem őket egy teljesen saját, különálló platformra. 2012 szeptemberében így jött az ötlet, hogy készítsek egy önálló blogot. Számomra fontos volt, hogy legyen szöveges tartalom, ne csak annyi, hogy indokolatlan pózokban vergődjek egy-egy fotón, képaláírással. Nagyon sokáig próbáltam magamat elszeparálni ettől, igyekeztem a magam módján, de igazodni a trendekhez. Egy dolog volt, ami egyáltalán nem lelkesített, az a styling, ezt mindig muszájmunkának éltem meg. Nem szerettem az állandó szervezést, körülményeskedést és a cipekedést, ami ezzel jár, de kialakult egy nagyon erős mag, akivel szívesen dolgozom együtt és mostanra teljesen magaménak érzem ezt a vonalat is. Amikor elkezdtem ezt, még nem volt saját stúdióm, szájhagyomány útján terjedtem: öltöztettem többek között Bocskor Bíborkát, Jakupcsek Gabriellát, Harcsa Veronikát, Rost Andreát, Galambos Dorinát, de még Geszti Péteréket is. Ebben a szakmában muszáj több lábon állni, nem ülhetsz tétlenül, várva, hogy majd felkeres valaki, mert lehet, hogy csak a hullámok csapnak majd össze a fejed felett. Egy másik fontos része az életemnek a tanítás, a Werk Akadémián és a Budapesti Metropolitan Egyetemen is adok órákat. A legkreatívabb meló a Studio Csalar, ahol aztán van minden, kampányfotózás, styling, kreatív szövegírás, tartalommarketing, social media management vagy akár self branding. Ezek mellett pedig továbbra is divatújságírással foglalkozom, rengeteg kapcsolódó rendezvényre járok, ahonnan tudósítok, legyen az egy magyar tervező műhelybejárása vagy éppen a milánói divathét. Mindemellett talán fura kijelenteni és részben fáj is kimondani, de van egy része a munkámnak, ami influencer marketing, hiszen a cégek meglátták a potenciált a több mint 30 ezres követői táboromban, ami ráadásul célcsoportját tekintve erősen divatfókuszú.
Miért fáj kimondani? Nem tudsz azonosulni az influencer szóval?
Elmondom, miért idegenkedek attól, hogy magamra vegyem az influencer címkét: nem akarom, hogy egy lapon emlegessenek velük, ennyire egyszerű. Tudom, ez részben elkerülhetetlen, de még ha azt is nézem, hogy minden influencer azt csinálhatja és posztolhatja, ami számára még belefér és vállalható - na, meg persze attól szép az élet, hogy mind különbözünk -, nagyon kívülállónak érzem magamat ebben a témában.
Miért, szerinted milyenek azok az emberek, akikre ráaggatják ezt a címkét?
Úgy tudnám megfogalmazni, hogy az interneten manapság nagyon menő dolog a divattal foglalkozni. Éppen ezért felhígult az egész közeg. Évekkel ezelőtt, amikor - én és még sokan mások, Festy vagy éppen Viszkok Fruzsi - elkezdtük ezt, blogolni vagy vlogolni egy kreatív, önkifejező eszköz volt, nem üzleti tevékenység. 8-10 évvel ezelőtt mi ezt szenvedélyből csináltuk, mert szerettük a divatot vagy éppen a szépségápolást. Ez egy hobbi volt, senki nem kapott egy árva forintot sem azért, mert elmondta, hogy melyik cipő a kedvence, vagy hogy szerinte melyik szempillaspirál a legjobb. Nem mi akartuk, hogy a cégek felfedezzék maguknak, hogy ez egy újabb felülelet a reklámra, de kétségtelen, hogy ez történt. Onnantól, hogy ez egy profitorientált vállalkozás lett, nyilván, minden fiatal meglátta benne a lehetőséget, hiszen ki ne szeretne ingyen termékeket kipróbálni, főleg, ha még fizetnek is érte! Itt van egy generáció, ami egyedül azért csinálja ezt, mert könnyű pénzszerzési lehetőségnek tartja, de valójában nincs semmilyen önálló érdeklődése a tárgyhoz. Ennek az lett a következménye, hogy elaprozódnak a megbízások, nem feltétlenül kompentes emberekhez kerülnek márkák. A tévében már bloggernek nevezik azokat az embereket, akik az Instagramon pózolnak valamilyen termékkel egy fotón, közben életükben nem ültek még le a billentyűk elé, hogy megfogalmazzanak egy tartalmasabb szöveget vagy cikket. Az van, hogy itthon és külföldön is kialakult az a szokás, hogy a korábban nagyon sikeres blogok megszűnnek, és a szerzőjük Instagram-sztár lesz. Szerintem ez nagyon nem jó tendencia, de nyilván ez kell a közönségnek. Gyors, rövid, de tartalmas infók és minnél szebb fotók. A legjobb példa erre az általam hosszú évek óta követett Bryanboy, aki ma minden energiáját a tökéletes fotókba fekteti, de emiatt már egyáltalán nem születik saját írása. Én szeretek írni, élvezem a kutatómunkát, a véleményem írásbeli megfogalmazását és úgy érzem, engem az influencer szó leminősít, ezért nem szeretném, ha így azonosítanának.
Ettől függetlenül, te is vállalsz bizonyos kollaborációkat és céges megbízásokat.
Így van, én ezt abszolút vállalom, de szerencsére büszke lehetek minden egyes ilyen együttműködésre, mert nagyon nívós divatmárkák darabjait népszerűsíthetem. Nem vagyok egy könnyen emészthető karakter, így velem sosem fogják a lakossági dolgokat, az FMCG-szektor termékeit eljuttatni a közönségükhöz. Képtelen lennék mosogatószerrel mosolyogni, nem tudnának annyit fizetni nekem, hogy ezt bevállaljam. Abszolút nem mozgat ez a dolog, pedig brutális pénzeket lehet keresni ezzel. Egyszer, ha jobban belegondolok, megkeresett valamelyik tejterméket gyártó cég, de vissza is utasítottam őket, mert abszolút irrelevánsnak éreztem. Ugyanakkor vannak olyan ügyek, amelyekhez szívesen adom az arcomat ingyen, például az LMBTQ közösség tudatébresztő eseményei vagy éppen a magyar divatvilág egy-egy szereplője vagy nóvuma.
Hiszel abban egyébként, hogy egy magyar influencernek van konverziós értéke a piacon? Ha te most egy bizonyos típusú étellel vagy itallal fotózkodsz az Instagramon, akkor a követőid valóban meg fogják venni azt a terméket?
Azt gondolom, hogy külföldön talán működhet, hogy egy Taylor Swift vagy egy Ariana Grande elér ilyen hatást egy-egy fotójával, de itthon nem hiszem, hogy ez mérhető lehet az eladások terén ilyen termékek esetében. Csak a saját példámon keresztül tudom elmondani a véleményemet a hazai helyzetről. A legtöbb pozitív élmény engem a ruhákkal kapcsolatban ért. Az egyik designer lány mesélte a múltkor, hogy ment hozzá egy lány és mondta neki, hogy ő engem követ, mert mindig olyan jó cuccokat teszek ki, bízik az ízlésemben, úgyhogy eljött körülnézni, aztán végül több szett ruhával tért haza. Tök sok ilyen sztori van, aminek nagyon örülök. Ezek a visszajelzések sokat segítenek abban, hogy milyen irányba érdemes tartalmat gyártanom. Régen volt ez nagy dilemmám, hogy megírhatom, milyen kollekciót csinált idén őszre a Versace, de ha kutyát nem érdekli, akkor mi értelme van? Ezt 800 másik oldalon is elolvashatják az emberek. Úgy döntöttem, hogy inkább a magyar divatra specializálódom, ez egy kiaknázatlan terület, ami keresi magának a szószólokat. Nagyon ritka, hogy valaki bevállalja, hogy összefoglalóan, analitikus módon ír erről, akár csak egy cikket is. Ez nem egy rentábilis vonal, úgyhogy nagy versenytársaim nincsenek. (nevet) Korábban mondtam, hogy nem szeretem tolni más szekerét, de a magyar divat, mint ügy egy olyan szekér, amit szívesen húzok-vonok magam után. Szeretném, ha az emberek végre legyőznék magukban azt a szterotípiát, hogy a tervezői darabok megfizethetetlenek, aminek érdekében már egy pop-up store-t is nyitottam pár évvel ezelőtt, ahol csak 30 ezer forint alatti ruhadarabok és kiegészítők voltak megvásárolhatóak. Számomra fontos, hogy fenntartható legyen, amit csinálok, ugyanakkor mindig ott van az emberi oldala a projekteknek. Hálás vagyok azért, hogy a szakmában tisztán látják a szándékaimat és nagyon jó viszonyt tudtam kialakítani a partnerekkel és az ügyfelekkel.
Te azt mondod, kiszálltál abból az üzleti versenyből, amelyet a magyar influencer-szcéna vív egymással, mégis, külső szemlélőként úgy tűnik, mintha ez a zárt világ egy összetartó közösséget alkotna. Szerinted mennyire van ez így a valóságban? Vannak itt valódi barátságok, érdekmentes emberi kapcsolatok?
Azt gondolom, hogy nem lenne igaz, ha azt állítanám, hogy nincs barátság az influencerek között, ugyanakkor én úgy látom, hogy ez egy érdek vezérelte közösség. Ha nem vagytok a másikkal útban egymásnak, mert más a célcsoportotok, akkor nyilvánvalóan nincs féltékenység közöttetek. Ha kellően intelligensek vagytok és kedvelitek egymást, akkor pedig ki lehet alakítani egy bizalmi viszonyt, de nagyon óvatosnak kell lenni. Egy idő után eljön az a pont mindenkinél, amikor már nem győzi egyedül a feladatokat és alkalmaz egy asszisztenst, azonban ilyenkor fennáll a veszélye, hogy ellopja a kontaktjaidat és saját karrierbe kezd. Mindenkinek a saját felelőssége és gyomra, hogy mit vállal be annak érdekében, hogy érvényesülni tudjon ebben a világban, de ahogyan a versenyszférában mindeütt, úgy itt is van és lesz is verseny és érdekkapcsolatok hamis mosolyokkal.
Visszakanyarodva oda, ahonnan elkezdtük: mit szól a Csalár család ahhoz, hogy ilyen magabiztos lábakat alakítottál ki magadnak a szakmádban?
Nagyon büszkék rám! Emlékszem, hogy amikor apukám először jött egy saját eseményemre, akkor ledöbbent, hogy egy 400 fős termet megtöltöttünk. Tényleg azért jött ide ez a sok ember, mert kíváncsiak arra, hogy te mit csintáltál? - tette fel a kérdést meglepődve. A húgom még csak 13 éves, sűrűn feljön hozzám, és rajta is látom, mennyire élvezi, ha egy-egy eseményre elviszem magammal, ahol például találkozhat a kedvenc youtubereivel. Ő kísért el arra a rendezvényre is, ahol 2018-ban, teljesen váratlanul megválasztott a magyar Cosmopolitan Az Év Fashion Bloggerének. Alig akartam elhinni, nem vagyok az a díjkapós karakter, de nagyon jól esett az elismerés és a családom is gratulált. Szívükön viselik a sorsomat és nagyon örülnek annak, hogy boldogulok.
A magyar divatvilág egyik régi-új arca vagy, hiszen már nem csak az undergroundban ismernek, sőt, sokan Lakatos Márkhoz hasonlítanak téged. Mi a véleményed erről?
Én tisztelem őt azért, hogy ilyen régóta tud jelen lenni a magyar divat világában, nagyon sokat tett már le az asztalra. Ugyanakkor, ha valaki csak azért egy kalapba tesz minket, mert van két meleg pasi 15-20 év korkülönbséggel, akik szeretnek extrém módon öltözködni és érdeklődnek a divat iránt, akkor jól látszik, hogy az illető sem Márkot, sem pedig engem nem ismer. Mi nagyon különbözünk, nagyon másképp közelítünk meg egy-egy kreatív munkát, más dolgokat látunk meg egy-egy projektben. Marketingesektől hallottam már ezt, hogy "Te vagy az új Lakatos Márk!", de én csak annyit kérdeztem, hogy nem lehetnék én inkább Csalár Bence? Bízom benne, hogy mindkettőnkek terem babér, senki nem irigykedik a másikra.
Milyen nagyobb terved van a jövőre nézve?
Egy igazán nagy tervem van, ami már évek óta érlelődik, de nem szeretném elkiabálni, mert ha minden igaz, jövőre végre összejön. Mindent megteszek annak érdekében, hogy valóra váltsam. Az elmúlt 10 évem méltó megkoronozása lesz, ha sikerül.
#filternélkül - Rutai Gábor, a költőMATA: "Verseket nem olvasok, csak írok". Kreatív játéknak indult, mára pedig a magyar internet irodalmi szenzációja lett Rutai Gábor rendhagyó kezdeményezése, a költőMATA. A "Fent bedobod, lent kipotyog" jeligére már több száz villámvers és egy könyv is született, a hobbiköltőnek pedig már több ezres rajongótábora van az Instagramon és a Tumblrön.
Leadfotó: Vaszil Ádám
Oldalak
Hasonló cikkek
