Eke Angéla: Meg kell tanulnunk békével továbblépni a rosszon - Interjú
A Junior Prima díjjal kitüntetett színésznő életéről darab született, amelyben sosem tapasztalt őszinteséggel mutatja meg a személyisége legrejtettebb darabjait is, a fogantatásától az énkeresésén át az újrakezdésig.
Hosszú volt az út vissza a cseresznyefáig
Eke Angéla az egyik nagy, nem várt meglepetése a magyar médiának. Egy olyan nő, aki meg tudta őrizni a kereskedelmi televíziók showműsorainak világában is a valódi személyiségét. Egy gondolkodó ember, aki nem fél felbontani a megszokottság formuláit, neki nem derogál a tévézés sem, hiszen erre, mint hordozóra tekint: csak az számít, hogy üzenetét eljuttathassa az arra nyitott közönségnek. Vérbeli előadóművész, aki már kamaszlány kora óta arról ábrándozott, hogy egy nap színésznőként állhat a színpadon és szórakoztathatja, elgondolkodtathatja a közönséget. Az út, ami ehhez elvezette sok akadályt tartalmazott, de mégsem adta fel: a Színház- és Filmművészeti Egyetemre negyedszerre vették fel, ahol 2013-ban végzett a színművész szakon, báb szakirányon.
Még ebben az évben a vizsgamunkája kapcsán Márkus Sándorral megalapították a Nylon Group nevű kortárs bábszínházi formációt, ami fennállása óta öt önálló színházi produkciót és számos külföldi bemutatkozást jegyez. Az elmúlt hat évben szabadúszó színészként prózai, alternatív, kőszínházi, bábszínházi előadásokban, valamint a független szférában alkotóként, rendezőként hazai és nemzetközi projektekben szerepelt. Játszott már többek között a Nemzeti Színház, Karinthy Színház, Kolibri Színház, Vígszínház, Trafó, Madách Színház és a Bethlen Téri Színház színpadán, valamint több tévé- és mozifilmben. 2016-ban Junior Prima díjjal ismerték el munkásságát. Tehetségét számos külföldi országban is láthatták, turnézott már Belgiumban, Svédországban, Lengyelországban, Németországban, Kanadában, sőt, még Kazahsztánban is. Ezáltal nemzetközi elismerésekkel is büszkélkedhet, mint a belgiumi Luc Vincent Young TalentAward 2016 - Puppetbuskers Festival vagy a kazasztáni The best original show 2017 - World Puppet Carnival díja.
A 33 éves színésznő karrierje szárnyal, az elmúlt évek tapasztalásait is magába foglalja a hamarosan debütáló új darabja, az Én, Iphigénia, ami valójában egy privát fejlődéstörténet. A Závada Péter által írt színpadi mű egy különleges vállalás, hiszen egyfelől ez az első önálló estje, másfelől három különböző rendezésben kerül a színpadra, Gryllus Dorka és Soós Attila párosa, valamint Spáh Dávid és Sándor Dániel Máté által.
Megszokhattuk, hogy Eke Angéla mindig bátor és úttörő, ez most sem lesz másképp, minderről ő maga mesélt a Femcafe.hu riporterének. A darab részletei mellett pedig az is kiderült, hogyan találta meg az utat vissza a természethez, ami a legnagyobb mozgatórugója életének kislány kora óta, amikor egy cseresznyefa tetején kémlelte a világot és próbálta megérteni az embereket. Ma újra itt van, egy lombkoronányi tapasztalattal a lelkében.
Sok színész ábrándozik arról, hogy írjanak neki egy monodarabot, neked igen fiatalon sikerült. Mennyire érzed magad felkészültnek erre a feladatra?
Az életem alakulása és a munkáim kísértetiesen reflektálnak egymásra. Mióta kijöttem a Színművészetiről szabadúszóként dolgozom, szerencsére mindig olyan darabok és szerepek találnak meg, amik aktuálisan kapcsolódnak az életemhez vagy az érdeklődésemhez. Nyilván az egyéni projektek esetében ez még erőteljesebben jelen van. Az Én, Iphigénia egy olyan vállalás, amit én szerettem volna. Már két évvel ezelőtt elkezdődött közöttünk egy párbeszéd erről Závada Péter íróval. Egyelőre felfoghatatlan érzés, hogy nekem, rólam írt egy darabot. Színészként ilyen módon dolgozni egy szerzővel, egyedi eset. Ezt valóban nem sok színész mondhatja el magáról akár az egész pályája során. Az utóbbi évben lezárult egy nagyon meghatározó szakasz az életemben, de nem erről szól a darab. A nehézségek ellenére az elengedés számomra inspiráló és produktív erőt adott. A fókusz átkerült saját magara. Elkezdtem sokkal jobban vizsgálni magamat azért, hogy kiderítsem, honnan jövök és ki vagyok én most, ehhez pedig a gyerekkoromig kellett visszanyúlnom. Mindig őszintén kommunikálok, de ez nagyon nehéz, mert meg akarok felelni én is, de szeretnék kertelés nélkül létezni. A közösségi média világa csapda lehet, mert én döntöm el, mit mutatok, és kinek akarom mutatni magamat. Most, amikor az önmagam definiálása a legfontosabb, a lehető legjobb időben érkezett meg hozzám ez a feladat.
Ez a történet egy apás szülés volt, hiszen rólad szól, de Závada Péter bábáskodott a sztori felett. Hogyan állt össze belőletek a darab?
Visszamentünk az időben, már a fogantatásomtól elkezdtem elmesélni neki a gyerekkoromat és azt, hogyan jöttek a fontosabb állomások az életemben. Abszolút rábíztam, hogy ő ezt hogyan írja meg. Mindig elemezgettük, beszélgettünk róla közösen, de szabad kezet kapott. Az én élettörténetembe beemelt egy mitológiai szereplőt, Iphigéniát, akivel vegyített és létrejött egy modern sztori, egy valós alapokon nyugvó fikció, amelyben összeolvadnak a különböző síkok, a valóság és a képzelet.
A névválasztás viszont nem lehet a fikció része. Iphigénia a mükénéi mondakörben egy olyan szereplő, akit a saját apja, Agamemnón áldoz fel azért, hogy megbékéljen vele a sértett Artemisz istennő. Mennyire jellemző rád az áldozatszerep?
Ha nem is kifejezetten az áldozatszereppel, de az apa-szállal mindenképpen összekapcsolódunk. Az én élettörténetemben maga az út fontos. Azt gondolom, hogy felelőtlenség lett volna azért csinálni egy előadást, hogy feldolgozzam ezt a viszonyt, mert nem szerettem volna, hogy ez a darab öncélú legyen és kizárólag engem szolgáljon. Ugyanakkor nem tagadom, hogy terapikus hatással van rám. A múltam, a saját hovatartozásom, a gyerekkorom és a szüleimmel való kapcsolatom határoz meg engem a jelenben, és azáltal, hogy ezeket az emlékeket és érzéseket a próbák és az előadások alatt felelevenítem és újraélem, folyamatosan alakul a saját narratívám és reflexióim. A csavar pedig az, hogy három különböző rendezésben dolgozunk rajta, és a nézők mindhárom változatot látni fogkák, így folyamatosan mást mutat nekem is a történet. Ez egy nagyon izgalmas kísérlet, amiben remek szakemberek vannak a segítségemre.
Mik a fő különbségek a három rendezésben?
Még egyik rendezés sem végleges, mivel még van két hetünk a bemutatóig. Ami fontos, hogy egyikük sem láthatta a másik rendezését. Nekem mindenféleképpen fontos volt a női pólus, így jött a képbe Gryllus Dorka, akinek ez az első ilyen szerepvállalása, de pont olyan ösztönös, impulzív és precíz, mint színészként. Nem beszélve arról, milyen jó párost alkotnak Soós Attilával. Ebben a verzióban az anyaság dominál, tulajdonképpen egy anya és egy kislány szerepében ugrálok, minden fókusz az emberen, mint nőn van. Tabukat fogunk döntögetni, mert erősen rámegyünk arra, hogy anyának lenni valójában mit is jelent. Nem a rózsaszín, kirakat anyát akartuk megmutatni, hanem az önfeláldozó, szétszakadó nőt, aki próbál megfelelni a gyerekének, a társadalomnak és saját magának. Az által, hogy az anyukám egyedül nevelt fel engem, nekem ez egy nagyon izgalmas momentum. Számomra nagyon meghatározó a nők szerepe a társadalomban, borzasztóan jó látni, milyen erősek és céltudatosak tudunk lenni, ez tiszteletre méltó. Nem is értem, hogy csináljuk, pedig végignéztem őt, ahogyan egyszemélyes hadseregként harcolt a boldogságomért. (nevet) A másik rendezpi változatban, amit Sándor Dániel Máté egy hangra komponált egy egyedi atmoszférájú verzióban késztet arra, hogy beleálljak a történetbe színészként, túllépve azon, hogy vannak momentumok, amiko egyeznek az életemmel. Ha valaki csukott szemmel hallgatja végig ezt az előadást, akkor is látja, hogy hogy mi történik, ez is a cél. Spáh Dávid a mozgóképes műfajban markánsan jelen van, ezért is izgatott, mit csinálna ezzel a sztorival a színpadon. Egy egészen kifordított helyzetbe rakta bele, egy főzőshow szereplőjévé tette Iphigéniát. Egy tévéműsor keretén belül válik a szereplő teljesen környezetidegenné, mert ő egyszer csak nem pózol többé, nem vetít, hanem elkezd vallani magáról. Ez a téthelyzet abban a rendezésben. Meg szeretnénk mutatni, hogyan érkezik el az a pillanat, amikor a külső körülmények ellenére sem vagy hajlandó úgy viselkedni, ahogyan azt elvárják tőled, mert nem érzed önazonosnak. Aki pedig összefogja ezt az egészet, az Tihanyi Ildi, a darab látványtervezője, aki megteremti azt, hogy a vizualitás által egy közös, egységes játéktér alakulhasson ki. A próbafolyamat alatt ő látja egyedül az összes verziót, tehát csak vele tudok konzultálni, fontos alkotótárs. A Gáspár Anna által vezetett Manna Egyesület segíti tető alá hozni a produkciót. A Radnóti Színház Tesla Labor színpadán mutatjuk be és játszuk a darabot. Független előadásként nagy segítség, hogy egy kőszínház befogadja. A háttérben a férfiak mellett, sok a női kolléga, a próbafolyamatban az ő kezükön keresztül kulminál a színpadon a munkánk. 
A közeg, amiből jössz idegenkedik a talmitól, mindentől, ami nem a magas kultúra része. Nem félsz attól, hogy azok, akik a tévéshow-k világából ismernek nem fogják értékelni vagy éppen megérteni a darabot?
Azt mondták nekem egyszer, hogy én vagyok az átkötő az orosz drámairodalom és a showműsorok világa között. (nevet) Ha így van, büszkén vállalom. Egyrészt én szeretek tévézni, amik eddig voltak műsorok tekintetében, mindegyikben önmagam tudtam lenni. Ha egy produkció megalkotói úgy gondolják, hogy van egy formátum, amihez passzol a személyiségem, akkor nagyon szívesen elvállalom. emellett ez egy misszió is, hiszen így több ember megismer, aki potenciálisan eljöhet a színházba is, hogy megnézzen. Szerintem ez a darab, amin dolgozunk nem egy bizonyos réteghez akar szólni. Különböző verziók lesznek, különböző szempontok, így mindenkinek van esélye arra, hogy kiválassza közülük azt, ahol neki működik az üzenet. A színház mindenkié, én ezt vallom. ahogyan a tévé is. nekem van tévém otthon, be is szoktam kapcsolni, de nem szabad versenyeztetni a színházzal, ami felülmúlhatatlanul különleges élményt tud nyújtani. ez egy olyan közeg, ahol tényleg működik a tudatos jelenlét, míg tévénézés közben sokszor én is azon kapom magamat, hogy párhuzamosan mást is csinálok, ez a megosztott fókusz pedig szerintem nem jó.
Milyen fogadtatása volt szakmai körökben annak, hogy önálló estre készülsz?
A szakmai barátaim nagyon örültek neki, tudták, hogy ha én ilyesmire vállalkozom, abban biztosan lesz valami csavar. Nem lepődtek meg rajta.
Fontos számodra, hogy milyen a környezeted visszajelzése?
Ha nem találna befogadóra az, amit képviselek, akkor nagyon öncélú dolog lenne az, amit csinálok. Az az igazság, hogy nem igazán volt anno "B" tervem, hogy mi lesz akkor, ha nem lesz belőlem színésznő. Nem merült fel, hogy feladjam. Negyedszerre is megpróbáltam a Színművszetit, de ha akkor nem vettek volna fel, akkor is ezt csinálnám. Nem roppantam volna bele a visszautasításba. Az egyetemi osztályfőnökeim, Csizmadia Tibor és Meczner János úgy neveltek minket - mindig nagyon tudatosan -, hogy ne legyünk restek egyéni dolgokba belevágni, kísérletezni. Sokat hozzátett a karrieremhez ez az útravaló. Ez volt a vizsgamunkámmal is, amiről azt mondták a szakemberek, hogy ezt a darabot nemzetközi fesztiválokra kell vinni, csak abban nem segített senki, hogyan. Kinyomoztuk, pályáztunk és sikerült is. Nagyon dolgos lett a személyiségem, ha egy lehetőség megtalál, akkor mindig igyekszem a maximumot nyújtani benne.
Nem volt olyan, hogy ez a nagyon impulzív és produktív felhajtó erő eltűnt az életedből?
Ó, dehogynem... Két évvel ezelőtt volt egy kiégési időszakom, amikor már több éve, folyamatosan, szünet nélkül dolgoztam. Színészként ez a fizikai kimerültségen túl mentális fáradtságot is jelent. Jött egy fordulópont a tavalyi évben, amikor egész egyszerűen ráébredtem, hogy szükségem van arra, hogy legyenek szünetek, pihenők, meg kellett újra tanulnom kikapcsolódni. Volt olyan pillanat, amikor álltam a takarásban és azon gondolkoztam, hogy nem megyek be a színpadra. (nevet) Úgy éreztem, hogy nem megy, pedig minden csodálatos volt. Éreztem, hogy ez nem jó, ebből valahogy ki kell jutnom, és ekkor találtam rá újra a természetre. Nagy utazásokra nincs időm, de Bambival, a kutyámmal elkezdtem kijárni a szabadba és rájöttem, mennyire jótékony hatással van rám. Nosztalgikus érzés volt bennem, ugyanazt éreztem, mint kislányként a cseresznyefán. 18 évesen felköltöztem, túl gyorsan adaptálódtam a budapesti művészléthez, mindig pezsgő, mindig lüktető karakter lettem. Megérintett ez a betondzsungel, el akartam felejteni mindent, ami otthon, mindent, ami vidék. Én akartam lenne a nagyvárosi lány. Nem okolom magamat érte, kinyílt a világ és élveztem, lubickoltam benne. Szerencsére felismertem idejében, hogy nekem ez sok tud lenni. Nagy szükségem van arra, hogy kimenjek a természetbe, hogy odafigyeljek magamra és a környezetemre. Ekkor kezdtem el piacra járni és tudatosabban étkezni, érzékenyen kiállni a földünkért a jövőnkért. Szükségem van arra, hogy az eszmei dolgok mellett kézzelfogható módon is szolgáljam a társadalmat a segítségre szorulókat akár ember akár állat. Most töltődöm, inspirálódom ebben az új helyzetben, és igyekszem a közönség önzetlen szeretetét katalizátorként használni ahhoz, hogy ne égjek ki többé.
Most egy önfókuszú, de magányos időszakot élsz át. Nem rémít meg ez a helyzet?
Mindig is foglalkoztatott ez a kérdés. A mi szakmánkban alapvetően sosem vagy magányos, hiszen mindig emberek vesznek körül bennünket. A szakmai közegünk a családunk sokszor. Úgy érzem, hogy egyelőre még nem fejtettem meg, hogyan lehet a munkát és a családi életet összehangolni úgy, hogy mindkettőt ugyanolyan jól tudja csinálni az ember. Nehéz ezt úgy, hogy mindenkinek jó legyen. Egyelőre úgy érzem, hogy túl empatikus vagyok a jövőbeli gyerekemmel, hogy megszüljem őt erre a világra. Nagyon sok színházi alkotónőt látok magam körül, akikre tisztelettel felnézek, mert minden erejükkel azon vannak, hogy se a családjukat, se a hivatásukat ne hanyagolják el. Azt látom, hogy sok esetben, ha nem lenne a színház, az emberek magányosak lennének. Egy társulat tud lenni egy család, tud lenni a minden, de közben mégsem. Egy napon megöregszünk, amikor ők már nem lesznek ott velünk, de a színház akkor is. Mivel én nem egy átlagos családmodellben nőttem fel, ezért úgy képzelem, hogy az enyém egy gyönyörű, kerek család lesz, ahogyan annak lennie kell. Van bennem egy félsz, hogy ezt milyen módon lehet megvalósítani. Nem nagyon tudok olyan példát mondani körülöttem, ami követendő, ennek ellenére az igény megvan bennem, hogy egy meleg családi fészket építsek magam köré. Ezt nagyban a nőI erő működteti, de ha nincs meg hozzá egy olyan férfi pólus, akivel bele lehet ebbe állni, akkor nem lesz fenntartható.
Azt már értem, hogy Eke Angéla hol tart ebben a folyamatban, de visszakanyarodva a darabhoz, mi a helyzet Iphigéniával? Mi az ő történetének a konklúziója?
A darab munkacíme az volt, hogy Iphigénia továbblép. Ez egy továbblépés-történet, a főszereplő összegez valamit, értelmez, majd újragondol. Azt szeretnénk vele üzenni, hogy mindenkivel történhetnek olyan traumák vagy rossz események, amik miatt sokszor haragszunk, csalódottak vagyunk, de akkor tesszük magunknak a legjobbat, ha megpróbáljuk feldolgozni elengedni és egész egyszerűen békével továbblépünk. Ha pedig nem megy -erre is van példa a verziók közt - akkor vállaljuk be azt is. Én is ezt teszem, Iphigénia is, és reményeink szerint mindenki más is, akit megszólít ez az előadás.
Tizenöt éves a Vad Fruttik, ennek kapcsán beszélgettünk a zenekar frontemberével: múltról, zenéről, drogokról, családról és a retusált világról, amit ki nem állhat.
Fotók: Szigetváry Zsolt/MTI; Földi Ádám
Leadfotó: Eke Angéla
Oldalak
Hasonló cikkek
